Pásztor Béla: Halak sírása

A nádas parton elmerengve lestem,          
Horgászbotom a zöld habokra hajtva.
S egy ezüst dévért vontam ki a vízből.
Szeme üres volt, tátogott az ajka.
 
Szeméből nem hullt könnycsepp a kezemre,
Hangtalan jajjá szívemig nem ért el.
Ha sebzett őz lett volna s én vadásza,
Nem bírtam volna könnyes nagy szemével.
 
Így, halász-kedvem semmi le nem rontá,
S mind-mind több hallal tellett zöld iszákom.
S nem volt egy köztük, aki könnyet ejtve,
„ Ó, korty vizet adj! ” vádlón rám kiáltson.
 
S csak most, hogy a kín vas-horga belém tép
S gonosz hálók közt rángok tehetetlen,
Csak most értem a néma jajveszéklést
S a testetlen könyűt a halszemekben.
 
S most érzem csak, hogy zokogván kiáltok:
„ Ó enyhülést adj, Isten, Isten, Isten! ”
Mi lehet annak kegyelemre várni,
Kinek nincs jajja s még csak könnye sincsen.