Pásztor Béla: Vörös hal

Sápadt királyné volt anyám,

Fején bús korona.

Ágya: mély brokát baldachin,

Nagy, súgó nyoszolya.

Körötte tornyos főkötők,

Sok érces alabárd.

Dajkák és jósok várták ott

A születő királyt.

Az égre nézett s szólt egy jós:

Heribert napja van!

Baljós nap ez, ki születend,

Nem élhet boldogan.

Nézzétek, milyen különös

Nagy tenger ma az ég!

S mint öreg halász mutatá

A Hal vörös jegyét.

Nézte, - sápadtabb lett anyám.

S a tornyos főkötők,

Miként az árnyak bólongtak

Üres bölcsőm előtt.

Zokogó dajkák bontották

Nagy holdas kebleik.

Lesték végzetem zord jegyét,

Hogy mint emelkedik.

Fényverte vérttel, zordonan

Állott sok alabárd,

Látták a nagy, vörös halat

Az ablakíven át.

Úszott a háztetők fölött,

Verte az éj vizét.

Nyomában, mint a tengermély,

Morajlott száz vidék.

A végzet szárnyaként suhant

Átlátszó uszonya.

S vérfényben állt már odalent

A síró palota.

Kipattantak az ablakok,

S mindenki látta már:

Vörös planéta volt az ég

És Jósjegy: a halál.