Balogh Attila: Óvatos emlékezés XIII.

Most már biztos, hogy van Isten, erdők lángolnak
a radiátorban, óceánok apálya szomorodik
a fürdőkád szélén, és belőlem is
szebb ember bámulja a mázsás, a pupillákat
nyomasztó, a passzív kavicsokat az öregek
szemén.
Amikor még csak leskelődött irántunk az
Isten a vályoggödör árnyékából, akkor boldogan
fürödtem a cigánytelep összes teknőjében,
leányka testvéreim csinosították, simogatták
és szerették az ölüknél felnövő, a
térdek közé gyűrődött szoknyák iránt pimaszul
érdeklődő kisfiút, de a falvak harangjai
és anyám zúgták az áteredő bűnt, a cigánytelepre
tolt ceremóniát és asszisztenciáját az
Istennek és a plébános úrnak tapogatózását
az asszonyok illedelmes meghajlásakor.
Alsóvadász sarkában van egy diszkrét sóhajtású
település, ahol az emberek kényelmetlen
dombokhoz dörzsölik hátukat, amikor
a kedves tetvek szemükig viszketik a
gyöngyöző éhezés reggelét, ahol, ha szül
egy nő, minden asszonynak szülési fájdalmai
vannak, és ragaszkodnak az azóta is titkos
és kibogozhatatlan, a nyakukra, derekukra
tekeredett, az etnikai monotóniát jajgató,
az egyforma magatartású köldökzsinórhoz,
a Mozarttalanított csend történésekor.
Fáradt vagyok, már több mint ötven éve
hazudozom magamnak és az engem rehabilitációs
okból kilesőknek, hogy érdemes az
Ószövetséget folytató Isten arcából finanszírozott
zsolozsmákkal kiénekelni az én arcomat,
és simogatni is talán, aktuálisan és ok
nélkül, hogy a hanyagul megmelegített leves
környékén okos tevékenység a fazék fölé
hajlás, az éhezés szezonjának idején, hogy a
törzsem alól, a bokrok szőrzetét másoló
anyám öléhez lógatódzik az ellustult, a megmelegedést
óhajtó idegen láb, amelyre csak
a speciális szeretet kaptafája és cipője húzható,
és a frizurám is rendes és csinos és így
már kimehetek az utcára, immár büntetlenül.
Bennünket, akkor és ott fölakasztottak,
óvatosan a bordásfalhoz szíjazták a vízszintesség
kényelemével karjainkat, a lábunkra
súlyos pöttyetlenített labdát láncoltak, az állunkra
és a tarkókra rögzített hevederrel felhúzták
a függőlegességig testünket, hogy a
bordák dombjai és az alatta lakó, a csúcsragadozók,
hátunkon egyenesedjenek már ki
végre, mert ennyi torz Krisztus már nem fér
bele a munkaidőbe.
Apám a kórházban felejtette az operációt
hanyagul díszítő Biblia késeit elrejtő testemet,
és sietett a nadrágzsebéből kilógott kolbásszal
kórháztól kórházig, cigányteleptől a
leölt bárányok és az európai disznók színével
színezett, a zsúfolt húsvétkor, a hazát
egekig rugdaló cigányoktól, az idegen templomba,
ügyetlen kutyáktól visszacsikarva a
kolbász sarkát, és anyám nyakáról férfias
csönddel kiemelte a kontyot és csókolta tarkója
gyökerénél bátran az újraszületés, férfira
érvényes mindkettő bibliai fát, és anyám
édes zavarában letekerte az izzó feministaalmát,
és suttogta, nekem is remélve a lehetséges
feltámadást.
Ezzel a fáradsággal már nem tudok mit
kezdeni, figyelmeztet az éjszakai tabletta
gőzéből reggelre kimerészkedő arcom és a
rajzára emlékező párna, hogy a bennem ébredő
ember már halott. Fölöslegesen fáj a fejem,
és hányingerem is csak olcsó diagnózisa
a nyelőcsőben megfulladt, rikácsoló kakas
exhumálásának, irtózom a jóízűen csámcsogó
gyomrátoroktól, ráadásul engedélyem
nélkül simulnak boldogan bosszantani
fülemet csámcsogássukkal. Ifjú koromban
még világított alólam a tavasz titkos
székletét letakaró szerelem, az apukákat
bosszantó és ellenőrzésre uszító sötét folyosón
most már csak én ülök, és köhögni tudom
csupasz színét a sorba rakódott évszakoknak.
Könnyű volt annak a lánynak, akin
nem működött a szerelem immunrendszere,
szerelmes lett minden férfiarcú tükörbe, és
annyira kívánta a szerelmet, hogy az azonos
struktúrájú testeket is körbetáncolta. Amikor
először láttam meztelen nőt, azt hittem, hogy
a lába közt valami ismeretlen állat van, a két
hatalmas csöcsén bogyók leskelődnek, féltem,
de annyira fájt az eső, hogy ölébe bújtam,
s ott alszom még mindig, bepólyázva.