Balogh Attila: Levél Magdának

Jaj, mag, magzat, Magda,
teremtőm, temetőm, szeretőm,
hasad hasítékját eltakarod,
én magamnak maradok,
marad az ágy, a gyász, a gyász-ágy,
lábai térdre rogynak,
s étvágytalanság gyötör lázamban,
cigarettámnak is hőemelkedése van,
hátamból kigurulnak a gerinccsigolyák,
s páncélomat: a vizes lepedőt testemen nem
igazítja meg senki,
egyedül vagyok,
magányom is elszökött,
csavargó-mezők búzaszemeit megvakítva,
csillagmagatartásom eltaszítva; az éjszaka
udvarából
- Te is elmész
szuperszonikus verebeket csúfolva,
a sípcsontodon furulyázó molekulákkal,
a csípődben ringatott őzike-szendergéssel,
ágyékodon a lelenc-simogatással,
- még zoknid is elvitted.
Itt hagytál a combodhoz guggoló mezők tavasszal
robbanó
liliom-szédüléseit dédelgetnem;
a haszontalan-keringés pályáján röpködnöm.
Szeretlek, mint anyám véletlen-forintjait, mint
Vivaldi nyarában a G-moll meleget
s telében az F-moll hóesést,
szeretlek, mint a ceruzámhoz libbenő sorokat,
mint a meg-megreggellő vasárnapot.
S tudom, hogy álmodban sírni szoktál,
én elkészítettem a vizet,
de neked az eső kellett
- kegyetlen vagy,
mint az üres cigarettásdoboz,
mint az égrenyíló-szobasors,
mint a Paralízis-sorvadás, ahogy csont és bőr
lendülettel
sétál a cipő,
- jaj, megint közel van a villamos-halál,
hűvös kerekek gurulnak lábaim elé,
s a sínek párhuzamai tenyeremen futnak össze,
de mégis ezt a szerelmet kell szeretnem,
mert nincs időm megvárni a másikat,
ebben a verekedésben kell verekednem
a combodhoz ájuló idegen ujjakkal,
jaj, csak a szerelem győz, én vereséget szenvedek,
ebben a homlokomig füstölgő háborúban,
s megint fáj a vers,
fáj a fájdalom,
s a szavak szögletein áthatolni lehetetlen;
megkeresni a logikát,
a betűk hangulatát hangszálaidon.