Balogh Attila: Ön - eposz

Belázasodtál, fiam,
többet ne gyere temetésre,
Isten minden temetésen ott guggol,
és mások halálával üzeni
a te halálodat,
bátyád, amikor összeesett,
s tenyere medrébôl kigördült az élet,
mint a füvek közt elgurított narancs,
Isten az ô fülébe suttogott,
mégis te hallgatóztál,
lapulsz
idegen
ablaküvegekhez,
hogy mások életébôl kilesd
azt ami a tiéd,
de egyszer
megcsattan az üveg,
és szilánkjaiból összeraknod
a tengert,
a várost,
szerelmeidet,
már nem tudod soha.

– Délutánonként
a budai kórház
hûvös udvarán csüngô hintába ültettek,
a hintáztató nôvér arca fölragyogott,
amikor tüdôd telezuhant levegôvel,
olyan mohón ittad,
hogy rekeszizmaid begyulladtak,
estére vissza kellett tenni a vastüdôbe,
makacsságodon gyôzött a gép türelme,
szabályos ritmusban adagolta a levegôt,
s ettôl olyan rend keletkezett,
amely szisztematizált,
és életedet örökre meghatározta.
– Csúnya nyomorék gyerek voltál,
testvéreid kezét elhesegetted,
amikor simogatásukkal
púpodat csodálták
hátadon,
térdemet örökösen lehánytad,
az apádról szóló,
álmaimat
sorvadt tüdôddel
szétköhögted,
önzô voltál már ekkor is.
– A lázmérôzés elôl
kicsúsztál a folyosó
hideg
kövére.
pimaszságodon annyira fölindult a nôvér,
hogy lábadnál fogva,
a második emeleti edényszállító lift
aknájába lógatott,
a hétéves lényed meg se rezdült,
a kétemeletnyi sötétség fölött
nem kapálóztál,
némán,
és bölcsen fázott
az eszed.
– Amikor bementem hozzád a kórházba,
akkor láthattam igazán,
hogy ti milyen sokan vagytok,
s mind úgy csúszkáltok a folyosón,
mint a kiskutyák,
koldulva bámultok
a látogatók arcába,

hogy vegyenek föl benneteket
az ölükbe,
simogassanak meg,
s adjanak nektek
enni.
– Ekkor láthattam azt is,
hogy kopaszra borotvált fejeden
sebeket ragasztottak le,
lehajoltam hozzád,
s te,
örömödben,
hogy egyforma magasak vagyunk,
hidegen
és számítóan mesélted el,
hogy Erzsébet nôvér tetût talált hajadon,
bevittek a fürdôszobába,
te levetetted magad a székrôl,
próbáltál kicsúszni a többiekhez,
a lakott folyosóra,
de Erzsébet nôvér a kezedre taposott,
ujjadról a köröm
úgy repedezett föl,
mintha tükörcserépbôl lett volna,
a Molnár Feri mankójával addig ütött,
amíg el nem ájultál,
hajad már csurom vér volt,
s mire eszméleted visszanyerted,
kopaszon
kuporoghattál
a folyosó
sarkában.
Nagyon szégyellted magad
a többiek elôtt,
próbáltalak vigasztalni,
hogy nemsokára iskolába mész,
lesznek színes ceruzáid
és szép simogatású könyveid,
de te
ekkor már
mindent tudtál a világról,
lelkeden páncél volt.
– Föl akartalak venni a hátamra,
hogy hazavigyelek,
de te nem engedtél a közeledbe senkit,
sírva kellett kiszaladnom a buszhoz.


– Számodra nem volt elég,
hogy mély szeretetet
és szánalmat érzek irántad,
neked is ugyanezt kellett érezned
önmagad
iránt.
– Kívülrôl szemlélted életed,
s ha valaki szeretni próbált,
te elszeretted
magad elôle.
– Féltékeny voltál a halottakra is,
amikor Mária meghalt,
s merev karja miatt
nem lehetett ráadni a ruhát,
Gyula bácsi a fülébe suttogott,
s Mária ettôl olyan hajlékony lett,
hogy már könnyedén
föl lehetett öltöztetni.
Te
ezt
kéjes irigységgel szemlélted.
Utánoztad a holtak engedelmességét,
amikor lábodra csatolta új
járógépedet
a nôvér.
– Az élôk irányába hiába meneteltél,
ezzel a hideg szerkezettel,
bevizelésed miatt elvették,
meztelenül kiültettek a folyosó közepére,
heréden a fényes,
vékony bôr
bevilágította az egész helyiséget.
Hiába vihogtak
az alacsonyabb kasztú,
tolókocsis lányok,
és piszkáltak idegen
mankóval,
te nem másztál ki
ebbôl a fénybôl,
dicsekvôen ültél tovább
ebben a csillogó fájdalomban.

– Erkölcsi profit lett minden megaláztatás,
tiszta,
emberi,
sôt,
már ekkor szexuális öntudat
– mintha provokáltad volna magad
abba a helyzetbe,
ahol energiává,
verssé alakítható
a szenvedés,
pszichés,
neurotikus kényszerrel
lökted,
taszítottad
még a körülötted lévô embereket is,
a kegyetlen konfrontációba.
Azonosítható képet reméltél magadról,
bénaságodról
az örökös veszekedésben.
– A papok csendjével tehetetlen voltál,
békéjük simogatott,
Isten olyan közel került hozzád,
hogy
tolvaj lett belôled,
el-ellopkodtad,
ha nem is a szexuális,
de a hím esztétikát,
a templom kertjében kifeszített
Krisztusról
hajlékony bokáját,
vállát idomítottad
torzságodhoz,
csinos
csípôjérôl
titokban lehúztad a leplet,
hónapokon
és éveken át rejtegetted
nyafogó
és göndörködô angyalkák elôl
a jeges sziszegésû
pasztorált
tenger
mélységét,
sejtve,
mire ezt a transzcendens szövetet

roncsolt ágyékodra merted borítani,
s már-már hitted,
hogy a nemiség
fekete füvérôl
elemelkedik ivartalanul,
a madár szerkesztésû öledbôl
az Objektív-Fiú
– de Pista bácsi bevonszolt a fürdôkádba,
hogy szôrei közül
kicsalogasd a kéjt,
nyüszítve húzódtál a sarokba,
frissen operált lábad
kicsavarodva lebegett a vízen,
engedetlenséged miatt
leszorította fejedet,
kilátástalanul kapaszkodtál
törékeny kezecskéddel
a fürdôkád szélébe,
de olyan erôs volt a szorítás,
hogy orrodból elindult a vér,
és szép
lassan
elszínezôdött a víz,
te pedig élettelenül ringtál
ebben a tengert suttogó
fürdôszobában
– fényes gödrökön át kerültél haza,
öregek és férfiak hátára kéredzkedtél,
hogy körbe-körbe futkossanak veled
a havon,
a putrik
elsuhanó sebessége
sütötte
szemedet
– amikor szakadt a hó,
mérhetetlen ürességet éreztél magadban,
a nyirkos fal mögött négykézláb becsúsztál
a házba,
csak én tudhattam
igazán,
hogy a nôstény kutyák helyére
hugyoztál,
elzavarva az éjszaka
könnyû ígéretû kanjait,
és csak én láthattam igazán
azt is,

hogy az örökös hasmenéssel küszködô farod
úgy emelted föl a székre,
mint egy kiszolgáltatott
állat,
primitív mozdulataidat beismerve
az eszedet havazó
idôtlen telet bámultad
– mindenhová csak a földön vonszolódva
jutottál el,
s közbe-közbe hátranéztél,
hogy eléggé figyelem-e szenvedésed,
Piroska néni virrasztolására is
utánunk csúsztál,
lehûlt kezeddel fölhúztad magad
a miattad
melegedô
dombokon,
hogy láthasd Ôt kiterítve,
titkos kényszer ûzött
a holtak szagához,
és már-már mozdulni láttad
a keményedô testet
– vénasszonyok lába közt másztál
a dicsekvô gyertyák fényébe,
s ott úgy mozgott árnyékod,
hogy ágyékod
védett,
és mint aki lábára föláll,
öregszagú bort
tölt a cigányoknak,
és befekszik a halott mellé,
önmagát letakarva
a lepedô alatt tovább szuszog,
és lassan fölül,
karját fölemelve
röhög a többiekre,
az idôs
növények nyakát letiporva
sír,
mint az önmeggyilkolók
– és valami kútról mesél,
amit csak éjszaka lehet
megtalálni,
fogatlan szüzek ôrzik,
meztelenül ülnek a kút káváján,
széttárt ágyékukból

újszülöttek gurulnak
hangtalanul
az ólálkodók lába elé
– önmagát megölve árnyékod
fölborította Piroska néni gyertyáit
– lehajoltam hozzád
az iszapos hóba,
próbáltam segíteni,
besötétedett,
és lázas lettél.
Ölemnyi testedet
vissza kellett vinni az intézetbe
– szád a sok sírástól
teljesen elveszítette
eredeti formáját,
már összezárni sem tudtad,
nedvesen feszült fogsorodon,
forró szemgolyód
úgy sistergett
a borogatás alatt,
mint a rezsóra csurgatott
tojássárgája
– leereszkedő szemhéjad mögött
kezdtek kirajzolódni
aranyutcái,
városai
a túlvilágnak.
Kiléptél fehérnemûdbôl,
és átugrottad a tengert
– ekkor már nem beteg voltál,
hanem fájdalom,
pörgött veled
büszkén,
a katadréliás,
putrimítosz,
a betört ablaküvegen átnyúlva
hiába tapogatta rajtad
a hanyag ölelésû férfit
az ápolt hölgyû béke,
örökre származástalan
és a hazát majszolók cukorkáin
átbillenô lettél.