Fiore, Vittore: Puglia, keserű mocsár (Puglia, amara palude in Hungarian)

Ottobre, vento amaro, nelle città
e nelle paludi avete veduto,
nelle piccole case sui porti?
E dall'umide canne dell'Arneo
salire la màzzora grigia
e l'anatra selvatica e il realetto
le vertigini del sole cantare
e della malaria scattante?
Cosi da questo sole in cui sui campi
null'altro esiste, talvolta m'aspetto
di fuggire e da ogni parte l'olivo,
dolce infanzia, con me portare e la vite
in fondo a nuove valli
dove florisca la speranza.
Penso a un esilio di cieli alti
e l'erba intenerire fra le dune
al ciechi sassi
nel silenzio delle campagne.
Terra di sale, di pecore nere,
soli e perduti piovono misteri
dentro di te che sempre fuggo ed amo,
cosa sa chi non ha riudito
che questa è la sua casa,
la nostra speranza la terra bagnata
dove ora s'ergono spini?
Puglia, amara palude
del sangue, dal cieli vicini,
dalle selve, gonfi di sole, i pini
renosi: fioriscono le pietre
contro i fossi sotto la terra rossa,
le antiche tombe sotto gli oliveti.
Venite erbe, venite le vuote
strade a calcare, mentre
Altamura dalle Murge esce
incontro ai venti del mare aperti.
Quelle voci nei campi assorte
e i tanti cieli, c'è Otranto
che brucia fra cielo e mare,
di primavera verso il tuo canale
sei guerre e chiese,
sei tu che gli antichi approdi continui
e per incantagione
solo e perduto piove l'amore.
Vennero il lungo lamento
delle greggi oltre i chiusi,
dal pianori il sottile veleno,
mistero che mi trattiene.
Rosa, è giunta a questa tetra
la tua tristezza, ch'io sappia la droga
che uccise le mie speranze,
che al margini del latifondo
le madri vestì di nero,
malinconica terra che mi uccide
e con te ora porto nel sangue.

Októbert és a szél keserves utját
láttátok-e mocsáron, városokban,
a kikötő kis házaiba nézve?
És nedves nádasából Arneónak
láttátok-e szürkén fölszállni hálók
kősúlyait, királysast, vadkacsát?
Dalolni hallottátok-e a telt nap
szédületét s a támadó maláriát?
A nap fényében, mely mindent elönt a réten
szeretnék olykor messze szökni, menni,
s vinném mindenfelől a dús olajfát,
édes gyermekkort, a szőllők vesszejét
uj völgybe ültetném, ahol
remény virága nyílik.
És lennék számüzött a magas égben,
onnét lágyitanám a homokpart fövényét,
halott kövek közét,
hol tompa némaságba vész a táj.
Fekete juhok szikes földje, te,
rejtelmeid sivár magányban tengenek.
Elhagylak mindig, mégis úgy szeretlek.
Mit tud rólad, ki nem benned leli
igazi otthonát?
Meredő tüskebokrok alján
az ázott föld nekünk az éltető remény.
Puglia, Te vérünkből való
Te keserű mocsár; alacsony ég,
homoki dús fenyőid virítnak szerte-szét,
köveid is virágzanak az árkok
két oldalán, a vörös föld ölében,
s olajfa-kertek alján az ősi sirhelyek.
Jertek füvek, tapodni rajtatok,
az üres utra jertek,
Altamure vize hegyek mögül kilép
s találkozik szabad tengeri széllel.
Te vagy a földek elmélyült szava.
Te Otranto, irdatlan boltozat
lángolsz az ég és viz között.
Tavasz felé, csatornák partjain
te vagy a harc, s a templom,
te élsz tovább a régi kikötőkben,
mig elbűvölt szerelmek
hullnak beléd örökre elveszetten.
Elért a nyájak vontatott siralma,
aklon, karámon túli fennsikokról
belémhatolt a méreg,
a nagy titok, mely visszatart.
Rózsa, megjött a földre a Te szomoruságod,
hadd ismerjem a kábitó füszert,
mellyel megölted vágyaim reményét;
és gyászba öltöztetted az anyákat
az uradalmi mezsgye-szélen.
A mélabús föld áldozataként
téged hordoz a vérem szüntelen.