Ki talpnyaló szavakra hallgat szívesen,
Árát megszégyenülve megfizetheti.
Egy holló ablakból lopott sajtjával elszelelt,
Hogy elfogyassza, s egy magas faágra ült.
A róka látta; szónokolni kezd legott:
„Tolldíszed, Hollóm, mily csodálatos, mi dús!
Tested mi karcsú, arcod ó de szép, de szép!
Hangod ha szint’ olyan, nem múl felül madár.”
Torkát ragyogtatandó, most az ostoba
Zsákmányát ejti ki, s ravaszdi állatunk
Nem késik azt mohó foggal ragadni meg.
Késő bánat – nem eb-, de hollógondolat.
E tanmeséből látható, hogy mennyit ér,
A virtusnál is hogy különb a bölcseség.
...........................................................
Különös, hogy a költő a lopást virtusnak, erénynek minősíti, a ravaszdiságot, rászedést, a közönséges lopásnak csupán szofisztikáltabb fajtáját pedig bölcsességnek (sapientia).