Lanoye, Tom: Póker (Poker in Hungarian)

Het is tijd voor open spel, mijn

liefste. De kaarten op de tafel. Ik heb

er twee: mijzelf en wat ik schrijf. Ze

zijn van weinig waarde, om niet

te zeggen van geen tel. De

hand van jou is rijker: je lijf

is nog het minste, al is het lang

niet mis. Maar ook illusies heb

je nog, en hoop. Jij hebt alles

wat er is. Toch ben ik soms al

op je uitgekeken, ontkennen heeft

geen zin. Je zult dan ook wel weten:

gewenning is een ziekte, ze slaat

toe van bij het begin, en op het

einde is het beter om te breken.

Ik wil daar nu niet over praten.

Wat komen moet, dat komt. Alleen:

er zal nimmer sprake zijn van schuld.

En nog minder van vergeten. Dat er, in

dit land van kwezels en kastraten,

in deze tijd van tegenstand en

onbenul, twee levens waren die

elkander kruisten, met een vuurwerk

van vergeefse woorden, en de troost

van wat lichamelijk tumult.

Ideje a nyílt játéknak,

drágám, asztalra a kártyát. Nekem

kettő van: magam s amit írok.

Nem érnek sokat, mondhatnám

semmit. A te kezedben

sokkal több van: a tested, tán

a legkevésbé, noha nem kell

szégyellned, ám reményeid,

illúzióid. Minden ott van,

ami kell. Mégis néha már

unlak, nincs sok értelme, hogy

tagadjuk, hisz te is tudhatod,

a megszokás betegség, fertőz

már a kezdettől és végül is

legjobb, ha szakít az ember.

De nem ezt akarom mondani.

Jön majd, aminek jönnie kell. Ámde:

nem lesz arról szó, hogy ki a bűnös,

még kevésbé feledésről, hogy volt

az ütődöttek és kasztráltak között,

e semmit érő, ellenséges

korban két élet, ami egymás útját

hiábavaló szavak tűzijátékával,

egymás testének mozgalmas

vigaszával keresztezte.