Mourão-Ferreira, David: Dal, hajnalban (Canção de Madrugada in Hungarian)

à Cecília Meireles

Ecorrem de noite pelos prédios,

dissimuladas na umidade

— dissimulando elas o tédio

das longas noites da cidade —

deusas solícitas que vão,

com sua etérea assinatura,

quase propor a redenção,

— de rua em rua, dar a mão

a quem se arrasta e procura.

Pobre de quem vem perguntando

à pedra esquiva das esquinas

a voz e a face dessa amante

de que não restam senão cinzas!

Pobre do outro a quem o gelo

daquele encontro tão malsão

nem conseguiu arrefece-lo!

— Pobres de tantos, sem o selo

de garantia da ilusão!

Ó vidas presas por um fio,

junto ao abismo dos fracassos,

quem vos evita o fim sombrio

já desenhado em vossos passos?

— Com grandes túnicas violáceas,

as deusas erguem claras brisas:

nas avenidas e nas praças,

tremem as folhas das acácias,

vibram os peitos infelizes.

Até o frígido luar,

que de livor tingia as ruas,

se vai sumindo, devagar,

deixando as almas menos nuas...

Uma promessa de folhagem,

de vento e sol, as veste agora:

e, penetradas pela aragem,

as almas tímidas reagem

à madrugada que as enflora!

Súbito, a um gesto das deidades,

quebra-se o fúnebre luzeiro

das outras luas enforcadas

nos braços curvos dos candeeiros.

Já no crepúsculo se esfuma

a doentia sugestão,

— e as deusas tecem, com a bruma,

a nova luz que se avoluma

e é uma promessa ou uma canção.

Do sofrimento a noite cessa

na indecisa madrugada:

que ninguém peça a uma promessa

mais que a promessa que foi dada!

A quem sofreu, basta que a vida

levante um sol de entre as ruínas:

uma promessa doutra vida...

— Quanto aprendi!, nesta comprida

noite que tu, Canção, terminas.

Cecília Meirelesnek

Siklanak éji házakon,

a sűrű pára rejti őket,

s a mély városi unalom

terheit elrejtve jönnek –

mennyei jel a kézjegyük –

figyelem istennői sorban,

megváltást ígér a kezük

az úton annak mindenütt,

ki csak vándorol elhagyottan.

Rossz annak, ki az utcasarkok

rideg kövétől kérdezi,

hol a szerelme arca, hangja,

s az nem több már, mint hamvai!

Rossz azoknak, akiket még a

sok beteges találkozás

sem temetett jeges taréjba!

Rossz azoknak, akiket néha

sem véd illúzió-varázs.

Ó életek egy cérnaszálon

csődök szakadéka felett,

ki segít győzni a halálon,

mit már kirajzol léptetek?

Ibolyaszínű tunikákkal

istennők járnak szellő-szárnnyal

sugárutakat, telkeket,

rezeg az akácfa lombjával,

remegnek a megtört szívek.

Amig a hold jéghideg fénye,

az utcát sápadttá tevő,

nem tűnik el a sötétségbe

s a lelkek védettsége nő...

Ígérete a szélnek, lombnak,

napnak, ad most rájuk ruhát,

és a szelekkel átfutottak:

a félénk lelkek fölragyognak

a hajnalra s most mind virág.

És egy váratlan mozdulattal

az istenségek megtörik

a lámpákon függő holdakkal

együtt a gyászok fényeit.

E félhomályban szertefoszlik

minden, mi mételyt, kórt sugall

s az istenek kezén kibomlik

az új fény, amely test lesz most itt

és ígéret és tiszta dal.

Enyhül az éjjel szenvedése

e bizonytalan hajnalon:

ígérettől senki se kérje,

hogy több legyen, mint súlya nyom.

Szenvedőnek ír, hogy a lét

romokból napot küld az égre:

egy új élet ígéretét...

Így töprengtem át az éjet,

Melyet most ez a dal zár le.