Eminescu, Mihai: Kint már az ősz (Afară-i toamnă in Hungarian)

Afară-i toamnă, frunza 'mprăştiată,
Iar vântul svârlă 'n geamuri grele picuri;
Şi tu citeşti scrisori din roase plicuri
Şi într'un ceas gândeşti la viaţa toată.

Pierzându-ţi timpul tău cu dulci nimicuri,
N'ai vrea ca nimeni 'n uşa ta să bată;
Dar şi mai bine-i, când afară-i sloată,
Să stai visând la foc, de somn să picuri.

Şi eu astfel mă uit din jet de gânduri,
Visez la basmul vechiu al zânei Dochii,
În juru-mi ceaţa creşte rânduri-rânduri;

De odat'aud foşnirea unei rochii,
Un moale pas abia atins de scânduri...
Iar mâni subţiri şi reci mi-acoper ochii.

Kint már az ősz borong, megszínesült avar,
eső veri a kertet, süvöltve fúj a szél;
Tornyosul elém halomnyi felbontott levél,
az életem…lelkem mélyéig ez most felkavar.

Eltékozolt napok, banális semmiségek!
Ajtóm magamra zárom, senki ne zavarjon;
Lucskos, bolond idő, párát küld rá az alkony,
a tűz lobogva ég, ábrándozik a lélek:

Kereng a kósza fény emlékeim között,
sodródom parttalan egy volt mesevilágba,
tudom, csak bennem él, elnyeli majd a köd;

Egyszerre, mintha lenge selyem suhogna,
deszkapadlón puha, könnyű lépés neszez…
Két vékony, kis hideg kéz szemeim befonja.