Mortua est! (Romanian)
Făclie de veghe pe umezi morminte, Un sunet de clopot în orele sfinte, Un vis ce îşi moaie aripa-n amar, Astfeli ai trecut de al lumii otar.
Trecut-ai când ceru-i câmpie senină, Cu râuri de lapte şi flori de lumină, Când norii cei negri par sombre palate, De luna regină pe rând vizitate.
Te văd ca o umbră de-argint strălucită, Cu-aripi ridicate la ceruri pornită, Suind, palid suflet, a norilor schele, Prin ploaia de raze, ninsoare de stele.
O rază te-nalţă, un cântec te duce, Cu braţele albe pe piept puse cruce, Când torsul s-aude l-al vrăjilor caier Argint e pe ape şi aur în aer.
Văd sufletu-ţi candid prin spaţiu cum trece; Privesc apoi lutul rămas... alb şi rece, Cu haina lui lungă culcat în sicriu, Privesc la surâsu-ţi rămas încă viu -
Şi-ntreb al meu suflet rănit de-ndoială, De ce-ai murit, înger cu faţa cea pală, Au nu ai fost jună, n-ai fost tu frumoasă? Te-ai dus spre a stinge o stea radioasă?
Dar poate acolo să fie castele Cu arcuri de aur zidite din stele, Cu râuri de foc şi cu poduri de-argint, Cu ţărmuri de smirnă, cu flori care cânt;
Să treci tu prin ele, o sfântă regină, Cu păr lung de raze, cu ochi de lumină, În haină albastră stropită cu aur, Pe fruntea ta pală cunună de laur.
O, moartea e-un chaos, o mare de stele, Când viaţa-i o baltă de vise rebele; O, moartea-i un secol cu sori înflorit, Când viaţa-i un basmu pustiu şi urât. -
Dar poate... o ! capu-mi pustiu cu furtune, Gândirile-mi rele sugrum cele bune... Când sorii se sting şi când stelele pică, Îmi vine a crede că toate-s nimică .
Se poate ca bolta de sus să se spargă, Să cadă nimicul cu noaptea lui largă, Să văd cerul negru că lumile-şi cerne Ca prăzi trecătoare a morţii eterne ...
Ş-atunci de-ai fi astfel... atunci în vecie Suflarea ta caldă ea n-o să învie, Atunci graiu-ţi dulce în veci este mut... Atunci acest înger n-a fost decât lut.
Şi totuşi, ţărână frumoasă şi moartă, De racla ta razim eu harfa mea spartă Şi moartea ta n-o plâng, ci mai fericesc O rază fugită din chaos lumesc.
Ş-apoi... cine ştie de este mai bine A fi sau a nu fi... dar ştie oricine Că ceea ce nu e, nu simte dureri, Şi multe dureri-s, puţine plăceri.
A fi? Nebunie şi tristă şi goală; Urechea te minte şi ochiul te-nşală ; Ce-un secol ne zice, ceilalţi o deszic. Decât un vis sarbăd, mai bine nimic.
Văd vise-ntrupate gonind după vise, Pân' dau în morminte ce-aşteaptă deschise, Şi nu ştiu gândirea-mi în ce să o stâng Să râd ca nebunii? Să-i blestem? Să-i plâng?
La ce?... Oare totul nu e nebunie? Au moartea ta, înger, de ce fu să fie? Au e sens în lume? Tu chip zâmbitor, Trăit-ai anume ca astfel să mori?
De e sens într-asta, e-ntors şi ateu, Pe palida-ţi frunte nu-i scris Dumnezeu. Source of the quotation | http://www.mihaieminescu.ro |
|
Mortua est (Hungarian)
Őr-fáklya lobog a vizes rögü hantról, Szent éjjeli óra üt és a harang szól, Szárnyával epébe merült komor álom; Így szállasz im által a földi határon.
Holtodkor az ég kiderült csoda-rét volt, Hol tej folyik és a virág csupa fényfolt, A hold, a királyi leány, oda száll át, Bejárja a fellegek árnypalotáját.
Úgy látlak, akár egy ezüstszinü árnyat, A távol egekbe röpít fel a szárnyad, Ott ringsz halaványan egy felleg-uszályon Át csillag-esőn, csupa fény-havazáson.
Egy könnyü sugár visz, egy ének emel fel, Szívedre simult puha, zsenge kezekkel, Miközben a rokka varázs-szava zizzen, Arany van a légben, ezüsthab a vízben.
Még látom a lelked: az űrbe repül fenn, Lent nézem a holt anyagot, merevülten, Koporsóba zárva, hóleplek alatt Az ajk mosolyát, amely élve maradt -
S én faggatom tört szívemet: hova tűntél? Mi vitt a halálba, fehér mese-tündér? Hisz láttalak ifjan, igézve ragyogni, - Elmentél azért, hogy egy csillagot olts ki?
Tán ott paloták sora vár, sok orommal, Vagy csillagok ezreiből aranyos fal, Vagy tűzfolyam árad ezüst hid alól, S a mirha-mezőn a rügyek dala szól?
Szent éji királynő, te arra lebegsz el, Sugárhajú lány te, mélyfényü szemekkel, Kék lepled aranyfodor ékiti dúsan, Fejed körül íme, babérkoszorú van.
A nemlét: csak káosz, a csillagok árja, Az élet: a lázadó álmok hinárja. A nemlét: napokkal rügyes csoda-kor, Az élet: be rút mese, puszta, komor. -
De hátha... viharzó agyam belesorvad: Rossz gondolatok rajta fojtja a jókat... Ha kezd a Nap és a sok csillag is esni, Már elhiszem: az, mi körülvesz - a Semmi.
Széttörhet az ég, kupolája kiéghet, Hogy lássam az űrt s vele hullni az éjet Mint szórja világait szét, az időtlen Halál e múló prédáit a ködben.
S ha így lesz ez. - enyhe, meleg pihegésed Mély csendbe hal és soha újra nem éled: Nos, akkor elnémul örökre szavad, S így nem volt az angyal se más, csak agyag.
És mégis, oh szép por, oh holtszivü asszony, Tört lantom a gyászravatalra akasztom, És nem siratom, hanem áldom a tárt Világ-káosz elszabadult sugarát.
Ki tudja mi jobb: ez a lét vagy a nemlét? ... Hisz bárki megérti a sorsszerü leckét: Hogy olyat, ki nincsen, a kín se gyötör, S hogy oly sok a kín, de kevés a gyönyör.
Mért élni? - ez őrület, bús, üres átok! Megcsal szemed, és amit hall füled - álnok; A holnap tagadja, mit állit a ma, Jobb, mint a vak álom - a Semmi maga.
Megtestesült álmokat űznek az álmok, Míg elnyeli őket a nyíltölü árok. Átkozzam-e, dúljam-e szét eszemet? Nevessek-e? sírjak-e, mint a veszett?
Mivégre? Nem őrület láza-e minden? Mért vitt a halál, szelid angyal, el innen? Van cél a világban? Oh, mondd, te mosoly, Mért élni? Hogy így a halálba omolj? Értelme, ha van - suta, és hite nincsen, Nincs homlokodon se fölírva az Isten.
Source of the quotation | http://irodalom.elender.hu |
|