This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Eminescu, Mihai: Az esticsillag (Luceafărul in Hungarian)

Portre of Eminescu, Mihai

Luceafărul (Romanian)

A fost odata ca-n povesti,
    A fost ca niciodata,
Din rude mari imparatesti,
    O prea frumoasa fata.

Si era una la parinti
    Si mindra-n toate cele,
Cum e Fecioara intre sfinti
    Si luna intre stele.

Din umbra falnicelor bolti
    Ea pasul si-l indreapta
Linga fereastra, unde-n colt
    Luceafarul asteapta.

Privea in zare cum pe mari
    Rasare si straluce,
Pe miscatoarele carari
    Corabii negre dulce.

Il vede azi, il vede mini,
    Astfel dorinta-i gata;
El iar, privind de saptamini,
    Ii cade draga fata.

Cum ea pe coate-si razima
    Visind ale ei timple,
De dorul lui si inima
    Si sufletul se imple.

Si cit de viu s-aprinde el
    In orisicare sara,
Spre umbra negrului castel
    Cind ea o sa-i apara.

                *

Si pas cu pas pe urma ei
    Aluneca-n odaie,
Tesind cu recile-i scintei
    O mreaja de vapaie.

Si cind in pat se-ntinde drept
    Copila sa se culce,
I-atinge minile pe piept,
    I-nchide geana dulce;

Si din oglinda luminis
    Pe trupu-i se revarsa,
Pe ochii mari, batind inchisi
    Pe fata ei intoarsa.

Ea il privea cu un suris,
    El tremura-n oglinda,
Caci o urma adinc in vis
    De suflet sa se prinda.

Iar ea vorbind cu el in somn,
    Oftind din greu suspina:
    - O dulce-al noptii mele domn,
    De ce nu-mi vii tu? Vina!

Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

El asculta tremurator,
    Se aprindea mai tare
Si s-arunca fulgerator,
    Se cufunda in mare;

Si apa unde-au fost cazut
    In cercuri se roteste,
Si din adinc necunoscut
    Un mindru tinar creste.

Usor el trece ca pe prag
    Pe marginea ferestei
Si tine-n mina un toiag
    Incununat cu trestii.

Parea un tinar voievod
    Cu par de aur moale,
Un vinat giulgi se-ncheie nod
    Pe umerele goale.

Iar umbra fetei stravezii
    E alba ca de ceara -
Un mort frumos cu ochii vii
    Ce scinteie-n afara.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa-ti urmez chemarea,
Iar cerul este tatal meu
    Si muma-mea e marea.

Ca in camara ta sa vin,
    Sa te privesc de-aproape,
Am coborit cu-al meu senin
    Si ma-m nascut din ape.

O, vin' ! odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fi mireasa.

Colo-n palate de margean
    Te-oi duce veacuri multe,
Si toata lumea-n ocean
    De tine o s-asculte.

    - O, esti frumos, cum numa-n vis
    Un inger se arata,
Dara pe calea ce-ai deschis
    N-oi merge niciodata;

Strain la vorba si la port,
    Lucesti fara de viata,
Caci eu sunt vie, tu esti mort,
    Si ochiul tau ma-ngheata.

                *

Trecu o zi, trecura trei
    Si iarasi, noaptea, vine
Luceafarul deasupra ei
    Cu razele-i senine.

Ea trebui de el in somn
    Aminte sa-si aduca
Si dor de-al valurilor domn
    De inim-o apuca:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
    Si viata-mi lumineaza!

Cum el din cer o auzi,
    Se stinse cu durere,
Iar ceru-ncepe a roti
    In locul unde piere;

In aer rumene vapai
    Se-ntind pe lumea-ntreaga,
Si din a chaosului vai
    Un mindru chip se-ncheaga;

Pe negre vitele-i de par
    Coroana-i arde pare,
Venea plutind in adevar
    Scaldat in foc de soare.

Din negru giulgi se desfasor
    Marmoreele brate,
El vine trist si ginditor
    Si palid e la fata;

Dar ochii mari si minunati
    Lucesc adinc himeric,
Ca doua patimi fara sat
    Si pline de-ntuneric.

    - Din sfera mea venii cu greu
    Ca sa te-ascult s-acuma,
Si soarele e tatal meu
    Iar noapte-mi este muma;

O, vin' , odorul meu nespus,
    Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
    Iar tu sa-mi fii mireasa.

O, vin' , in parul tau balai
    S-anin cununi de stele,
Pe-a mele ceruri sa rasai
    Mai mindra decit ele.

    - O, esti frumos cum numa-n vis
    Un demon se arata,
Dara pe calea cea deschis
    N-oi merge niciodata!

Ma dor de crudul tau amor
    A pieptului meu coarde,
Si ochii mari si grei ma dor,
    Privirea ta ma arde.

    - Dar cum ai vrea sa ma cobor?
    Au nu-ntelegi tu oare,
Cum ca eu sunt nemuritor,
    Si tu esti muritoare?

    - Nu caut vorbe pe ales,
    Nici stiu cum as incepe -
Desi vorbesti pe inteles,
    Eu nu te pot pricepe;

Dar daca vrei cu crezamint
    Sa te-ndragesc pe tine,
Tu te coboara pe pamint,
    Fii muritor ca mine.

    - Tu-mi ceri chiar nemurirea mea
    In schimb pe-o sarutare,
Dar voi sa stii asemenea
    Cit te iubesc de tare;

Da, ma voi naste din pacat,
    Primind o alta lege;
Cu vecinicia sunt legat,
    Ci voi sa ma dezlege.

Si se tot duce... S-a tot dus.
    De dragu-unei copile,
S-a rupt din locul lui de sus,
    Pierind mai multe zile.

                *

In vremea asta Catalin,
    Viclean copil de casa,
Ce imple cupele cu vin
    Mesenilor la masa,

Un paj ce poarta pas cu pas
    A-mparatesii rochii,
Baiat din flori si de pripas,
    Dar indraznet cu ochii,

Cu obrajei ca doi bujori
    De rumeni, bata-i vina,
Se furiseaza pinditor
    Privind la Catalina.

Dar ce frumoasa se facu
    Si mindra, arz-o focul;
Ei Catalin, acu-i acu
    Ca sa-ti incerci norocul.

Si-n treacat o cuprinse lin
    Intr-un ungher degraba.
    - Da' ce vrei, mari Catalin?
    Ia dut' de-ti vezi de treaba.

    - Ce voi? As vrea sa nu mai stai
    Pe ginduri totdeauna,
Sa rizi mai bine si sa-mi dai
    O gura, numai una.

    - Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri,
    Da-mi pace, fugi departe -
O, de luceafarul din cer
    M-a prins un dor de moarte.

    - Daca nu stii, ti-as arata
    Din bob in bob amorul,
Ci numai nu te minia,
    Ci stai cu binisorul

Cum vinatoru-ntinde-n cring
    La pasarele latul,
Cind ti-oi intinde bratul sting
    Sa ma cuprinzi cu bratul;

Si ochii tai nemiscatori
    Sub ochii mei ramiie...
De te inalt de subsuori
    Te-nalta din calciie;

Cind fata mea se pleaca-n jos,
    In sus ramii cu fata,
Sa ne privim nesatios
    Si dulce toata viata;

Si ca sa-ti fie pe deplin
    Iubirea cunoscuta,
Cind sarutindu-te ma-nclin,
    Tu iarasi ma saruta.

Ea-l asculta pe copilas
    Uimita si distrasa,
Si rusinos si dragalas,
    Mai nu vrea, mai se lasa,

Si-i zice-ncet: - Inca de mic
    Te cunosteam pe tine,
Si guraliv si de nimic,
    Te-ai potrivi cu mine...

Dar un luceafar, rasarit
    Din linistea uitarii,
Da orizon nemarginit
    Singuratatii marii;

Si tainic genele le plec,
    Caci mi le imple plinsul
Cind ale apei valuri trec
    Calatorind spre dinsul;

Luceste c-un amor nespus,
    Durerea sa-mi alunge,
Dar se inalta tot mai sus,
    Ca sa nu-l pot ajunge.

Patrunde trist cu raze reci
    Din lumea ce-l desparte...
In veci il voi iubi si-n veci
    Va raminea departe...

De-aceea zilele imi sunt
    Pustii ca niste stepe,
Dar noptile-s de-un farmec sfint
    Ce nu-l mai pot pricepe.

    - Tu esti copila, asta e...
    Hai s-om fugi in lume,
Doar ni s-or pierde urmele
    Si nu ne-or sti de nume,

Caci amindoi vom fi cuminti,
    Vom fi voiosi si teferi,
Vei pierde dorul de parinti
    Si visul de luceferi.

                *

Porni luceafarul. Cresteau
    In cer a lui aripe,
Si cai de mii de ani treceau
    In tot atitea clipe.

Un cer de stele dedesupt,
    Deasupra-i cer de stele -
Parea un fulger nentrerupt
    Ratacitor prin ele.

Si din a chaosului vai,
    Jur imprejur de sine,
Vedea, ca-n ziua cea dentii,
    Cum izvorau lumine;

Cum izvorind il inconjor
    Ca niste mari, de-a-notul...
El zboara, gind purtat de dor,
    Pin' piere totul, totul;

Caci unde-ajunge nu-i hotar,
    Nici ochi spre a cunoaste,
Si vremea-ncearca in zadar
    Din goluri a se naste.

Nu e nimic si totusi e
    O sete care-l soarbe,
E un adinc asemene
    Uitarii celei oarbe.

    - De greul negrei vecinicii,
    Parinte, ma dezleaga
Si laudat pe veci sa fii
    Pe-a lumii scara-ntreaga;

O, cere-mi, Doamne, orice pret,
    Dar da-mi o alta soarte,
Caci tu izvor esti de vieti
    Si datator de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
    Si focul din privire,
Si pentru toate da-mi in schimb
    O ora de iubire...

Din chaos, Doamne,-am aparut
    Si m-as intoarce-n chaos...
Si din repaos m-am nascut,
    Mi-e sete de repaos.

    - Hyperion, ce din genuni
    Rasai c-o-ntreaga lume,
Nu cere semne si minuni
    Care n-au chip si nume;

Tu vrei un om sa te socoti,
    Cu ei sa te asameni?
Dar, piara oamenii cu toti,
    S-ar naste iarasi oameni.

Ei numai doar dureaza-n vint
    Deserte idealuri -
Cind valuri afla un mormint,
    Rasar in urma valuri;

Ei doar au stele cu noroc
    Si prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
    Si nu cunoastem moarte.

Din sinul vecinicului ieri
    Traieste azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
    S-aprinde iarasi soare;

Parind pe veci a rasari,
    Din urma moartea-l paste,
Caci toti se nasc spre a muri
    Si mor spre a se naste.

Iar tu, Hyperion, ramii
    Oriunde ai apune...
Cere-mi cuvintul meu dentii -
    Sa-ti dau intelepciune?

Vrei sa dau glas acelei guri,
    Ca dup-a ei cintare
Sa se ia muntii cu paduri
    Si insulele-n mare?

Vrei poate-n fapta sa arati
    Dreptate si tarie?
Ti-as da pamintul in bucati
    Sa-l faci imparatie.

Iti dau catarg linga catarg,
    Ostiri spre a strabate
Pamintu-n lung si marea-n larg,
    Dar moartea nu se poate...

Si pentru cine vrei sa mori?
    Intoarce-te, te-ndreapta
Spre-acel pamint ratacitor
    Si vezi ce te asteapta.

                *

In locul lui menit din cer
    Hyperion se-ntoarse
Si, ca si-n ziua cea de ieri,
    Lumina si-o revarsa.

Caci este sara-n asfintit
    Si noaptea o sa-nceapa;
Rasare luna linistit
    Si tremurind din apa

Si imple cu-ale ei scintei
    Cararile din cringuri,
Sub sirul lung de mindri tei
    Sedeau doi tineri singuri:

    - O, lasa-mi capul meu pe sin,
    Iubito, sa se culce
Sub raza ochiului senin
    Si negrait de dulce;

Cu farmecul luminii reci
    Gindirile strabate-mi,
Revarsa liniste de veci
    Pe noaptea mea de patimi.

Si de asupra mea ramii
    Durerea mea de-o curma,
Caci esti iubirea mea dentii
    Si visul meu din urma.

Hyperion vedea de sus
    Uimirea-n a lor fata;
Abia un brat pe git i-a pus
    Si ea l-a prins in brate...

Miroase florile-argintii
    Si cad, o dulce ploaie,
Pe crestetele-a doi copii
    Cu plete lungi, balaie.

Ea, imbatata de amor,
    Ridica ochii. Vede
Luceafarul. Si-ncetisor
    Dorintele-i increde:

    - Cobori in jos, luceafar blind,
    Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n codru si in gind,
    Norocu-mi lumineaza!

El tremura ca alte dati
    In codri si pe dealuri,
Calauzind singuratati
    De miscatoare valuri;

Dar nu mai cade ca-n trecut
    In mari din tot inaltul:
    - Ce-ti pasa tie, chip de lut,
    Dac-oi fi eu sau altul?

Traind in cercul vostru strimt
    Norocul va petrece,
Ci eu in lumea mea ma simt
    Nemuritor si rece.



Uploaded byBandi András
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Az esticsillag (Hungarian)

Volt egyszer, hol nem volt, mikép
Mesélők szája mondja:
Császári háznak csodaszép,
Tündöklő hajadona.
 
Szülőinek egy-sarja volt,
És mindenek közt drága,
Mint szűz a szentnek, s mint a hold
A csillagok sorába' .
 
A büszke bolthajtás alól
Kijő az árnyas esttel,
S egy ablakmélyedésbe áll, ahol
Az Esticsillag leskel.
 
Elnézi őt: az égperem
Fölé kiszáll ragyogva,
Hajók elé a tengeren
Utat von a habokra.
 
Elnézi ma, holnap megint,
Epedni kezd utána,
Egy hét - és sóváran tekint
A csillag is a lányra.
 
Míg álmodoz a hajadon,
Fejét tenyerébe ejtvén,
Kihajt a vágya szabadon,
Úrrá lesz szive-lelkén.
 
S mily eleven lángban tüzel
A csillag estelente
A vár felé, ha már közel
A lányka megjelente.
 
                *
 
Léptébe lépve követi
Úgy siklik a szobába,
Hűs szikrákból szövögeti
A fényhálót nyomába.
 
És amikor az ágyra rogy
Kezére száll sugára,
S puhán a pillájára, hogy
Becsukja éjszakára.
 
Fényes tükör falán kigyúl,
A lányra úgy pereg le,
A rája fordult arcba hull
S a rebbenő szemekre.
 
A lány mosolyg, a fény remeg,
Tükörben vár a percre,
Hogy álma mélyén lepje meg,
S a lelkét foglyul ejtse.
 
Álomban kél a lány szava,
nehéz sóhajjal közte:
- "Éjemnek édes szép ura,
Miért nem jössz? Ó, jöszte!
 
Szállj le, szelíd Estcsillagom,
Suhanj le egy sugáron,
Hasd át a lelkem és lakom,
Világold bé világom!"
 
Hallja a hívást reszketőn,
És fényesebbre gyullad,
Átvillámlik az égtetőn,
S tengerbe hull a csillag.
 
Hol elmerül, szétgyűrüzik
A szín ezernyi körre,
S egy délceg ifju ütközik
A mélyből víztükörre.
 
Az ablakfára hág legott,
Akár küszöbre hágna,
Kezében könnyű cifra bot
Befonva sásvirágba.
 
Haja aranyszín és puha,
Szép is, mint ifju vajda,
Csupasz vállán kék gyolcsruha
Egy bogban összetartva.
 
De mit átlátszó arca hint:
Viaszfehér az árnya,
Szép holt - s a szeme úgy tekint,
Mint élő láng a lányra.
 
- "Egy más világból érkezem,
Hogy hívásod kövessem,
A fényes égtől lelkezem,
Kék tenger adta testem.
 
Közelről látni tégedet
Kamrádba, ím, leszálltam,
Lehoztam fényességemet,
Tengerben testre váltam.
 
Ó, jöjj velem, és légy arám!
Én az estvéli csillag,
Te üdvösséges földi lány,
Egy más világba hívlak.
 
Majd gyöngyház-csarnokok során
Száz évekig vezetlek,
S a véghetetlen óceán
Szolgálni fog nevednek."
 
- "Ó, szép vagy - ily szépnek mutat
Angyalt a hajnalálom,
De nem választom az utat,
Hová hívsz semmi áron.
 
Idegen köntösöd, valód,
Ragyogsz, s nincs benned élet,
Én eleven, te meg halott,
És megfagyaszt a fényed."
 
                *
 
Egymásra tűnnek a napok,
És újra éj terűl el,
Az Estcsillag felragyog
Fölötte szép derűvel.
 
S ő emlékezni kénytelen
A tengerek urára,
Vágy fogja újra, végtelen
S álmában szól a szája:
 
- "Szállj le, szelíd Esticsillagom,
Suhanj le egy sugáron,
Hasd át a lelkem és lakom,
Világold bé világom!"
 
Mikor a csillag hallja ezt,
Kihúnyt a fájdalomban,
S hol eltünik, gyűrűzni kezd
Az égnek tükre nyomban.
 
És rózsaszínü köd szitál
A messzi végtelenbe,
Hol a káoszból létbe száll
A büszke szép levente.
 
Sötét gerezdü dús haján
Tűzkoronát ragyogtat,
Úgy kél alá hullámraján
A napsugárhaboknak.
 
Fekete gyolcsból kivakít
A karja, mint a márvány,
Homlokán gond és bú lakik,
S az arca színe halvány.
 
De nagy szemében él a mély,
S ábrándba gyúl a kétely,
És lobbot hány a szenvedély,
Bár telve vaksötéttel.
 
- "Egy más világból érkezem,
Hogy hívásod kövessem,
De most a naptól lelkezem,
S az éjfél adta testem.
 
Ó, jöjj velem, és légy arám!
Én az estvéli csillag,
Te üdvösséges földi lány,
Egy más hazába hívlak.
 
Jöjj, szőke fürtöd hadd fonom
Koszorús csillagokba,
Csillaghonig kövess nyomon,
Csillagot túlragyogva."
 
- "Ó, szép vagy - ily szépnek mutat
Démont az éji álom,
De nem választom az utat,
Hová hívsz, semmi áron.
 
Ízig meggyötri szívemet
Kegyetlen szenvedélyed,
Megfekszi lelkem nagy szemed
S a pillantásod éget."
 
- "Hát mily alakban hívsz le? Vagy
Nem is tudnád, avatlan,
Hogy te halandó lányka vagy
És én meg halhatatlan?"
 
- "Szót mindhiába keresek,
Nem tudok bölcs beszédet,
Szavaid bár értelmesek,
Nem értlek úgyse téged.
 
De ha valóban akarod,
Szivem hogy megszeressen:
Úgy szállj alá, cserélj valót
Halandó földi testben."
 
- "Épp halhatatlan életem
Legyen a csókod ára?
De én erős szeretetem
Ismerd meg valahára.
 
Szülessek, mint az emberek,
Bűnből és földi módon,
Az öröklét tart engemet,
De láncom majd eloldom."
 
És egyre szállt és messze szállt,
Ragadta szenvedélye,
Kitépte helyéből magát,
S nem jött soká az égre.
 
                *
 
Ekkortájt egy ravasz gyerek,
Ki ott szolgált a házba',
Ki a kupákat tölti meg,
A lakomát vigyázva,
 
Ki a császárné köntösét
Hordja, tartván a sleppet,
S a dolga sok más semmiség,
De vakmerő egy cseppet;
 
S két arca bazsarózsa-friss
- Hogy verje meg a bánat! -.
Utána surran a hamis
Egyszer Katalinának:
 
- "Láng vesse föl, de büszke lett,
S be gyönyörű jelenség!
Most itt a perc, apródgyerek,
Megfogni a szerencsét!"
 
És átkarolja derekát
Futvást a szegeletben.
- "Ej, mit is akar kend? Nohát
Dolga után eredjen!"
 
- "Azt, hogy örökkön szótlanul
Gondokba úgy ne vessz el,
Azt, hogy kacagni megtanulj,
S hogy csókolj meg csak, egyszer."
 
- "Nem is tudom, mit kér szavad.
Hagyj, fuss el a világba,
Ó jaj, az Estcsillag miatt
Sorvadok én halálra."
 
- "Ha nem tudod, hát én adok
A szerelemből leckét,
Csak szűnjék már a haragod
És állj meg egy keveskét.
 
Ahogy íjat magára von
Vadász a mély vadonba',
Ha úgy tárom ki bal karom,
Te simulj a karomba!
 
Ha pillantást cserélsz velem,
Tekints szemembe hosszan,
És derekad ha ölelem:
Ágaskodj, és ne moccanj!
 
Nézz fel, ha én lehajlok rád,
Hogy arc az arcra lássunk,
S ne teljünk be egy élten át
Így nézni egy a másunk.
 
S hogy tudd: mi is a szerelem
Egészen tőről-hegyre:
Ha csókom ajkadon terem,
Csókolj csak vissza egyre."
 
Megdöbben a fiú szaván,
S elmulat rajta mégis,
Hol enged, hol riad a lány,
Megreszket, ámde ég is.
 
S azt mondja halkan: "Már kicsin
Kegyben voltál te nálunk,
S oly csacskán, oly pajzán csacsin
Mi ketten jól találunk.
 
De a végtelen égperem
A tengerek fölébe
Egy csillagot gyújt estvelen
A magány éjjelébe.
 
Pillám lezárja egy titok
S könnyűim folyva-folynak,
Mikor a reszkető habok
Feléje vándorolnak.
 
Ó, hogy sóvárg e szép világ,
Hogy szánja szenvedésem,
De mindig magasabbra hág,
S nem érem őt be mégsem.
 
Hideg, bús fényü csillagom
Így néz egy más világból,
Szeretni mindig őt fogom,
Ki mindörökre távol.
 
Azóta nappalom szakán
Mind sivatagban élek,
De szent bűbáj az éjszakám,
Mit ésszel föl nem érek."
 
- "Gyerek vagy, ennyi az egész,
Jer, szökjünk el ma ketten,
Léptünknek majd ha nyoma vész,
Nevünk hol ismeretlen:
 
Friss lesz sorunk, vidám, szabad,
Megkönnyebbül a lelked,
A csillagról szőtt álmodat
S szülőid elfelejted."
 
                *
 
Indult az Estcsillag. Kitárt
Két szárnya nőtt, s világolt,
Száz pillanatban ő bejárt
Százesztendőnyi távolt.
 
Fölötte csillagboltozat
És csillagbolt alatta,
Villám, ki meg sosem szakad:
Olyan volt elhaladta.
 
És látta: a káosz ölén
Körötte lobbot vetnek,
S mint a teremtés reggelén:
Új fények hogy születnek.
 
Körülfolyták, mint áradat,
De ő a szikraszinten
Repült tovább bús gond alatt,
Míg messze húnyt ki minden.
 
Ott nincs határ, hová elér,
És szem se méregetni,
S az idő hasztalan remél
A Nincsből megszületni.
 
És ahol minden megszakad,
Meg nem szakad a vágya,
Mely feneketlen, mint a vak
Felejtkezésnek ágya.
 
- "Komor örökvalóm levedd
Vállamról, oldj fel engem,
Atyám! S áldassék szent neved
A földön, mint a mennyben.
 
Ó, szabj, Uram, akármi árt,
Sorsom ha elcseréled,
Hiszen Te küldöd a halált,
S belőle forr az élet.
 
Vedd vissza örök voltomat,
Oltsd el szemem világát,
És mindezért cserébe add
Egy óra boldogságát!
 
A káoszból vétettem én,
Hagyj elnyugodni engem!
A nyugalomból lettem én,
Ó, engedj visszamennem..."
 
- "Hyperion, ki egy világ
Képében égre szállasz,
Ne kérj te tőlem jelt, csodát,
Mire nincs mód, se válasz.
 
Azt akarod, emberre válj,
S egy légy a földi nemmel? ...
Ha minden ember sírba száll,
Támadhat újra ember.
 
Sivár ábrándképek gyanánt
Ők tűnő szélben élnek -
Az új hullám nyomába szánt,
Ha hullám dől a mélynek.
 
Ők járnak jó csillag szerint,
Vagy balsors hajtja őket,
Nekünk halálos perc nem int,
Nem mérünk tért s időket.
 
Örök tegnapból él, s megyen
A Ma halál elébe,
Kihúnyt egy nap a kék egen,
Új nap gyullad helyébe.
 
Úgy tetszik: örök sorsuak,
S halál vigyáz reájuk.
Születnek, hogy meghaljanak,
S új életet ad haláluk.
 
De Te, Esticsillag, megmaradsz,
Akárhol is leáldozz,
Az ősformákhoz számitasz,
Az egy-örök csodákhoz.
 
Adjak ajkára éneket,
Hogy szép dalát sietve
Kövessek mind a vén hegyek
S a tenger száz szigetje?
 
Az igazságot és erőt
Tettekben megmutatnád?
Adnám én: tessék, itt a föld,
Vedd át dicső uralmát.
 
Vitorlát adnék s sereget,
Hogy győzzél mindenáron
Földön s vizen. De nem lehet,
Nem győzhetsz a halálon...
 
S kiért vennéd fel a halált?
Fordulj, siess legottan
A bolygó föld felé tehát,
Hogy lásd, mi várna ottan."
 
                *
 
... A néki elrendelt helyen
Megjő az Esticsillag,
S mint annyi sok más estelen
Sugárt sugárra hullat.
 
Mert az van, esthajnalidő,
S az éj közelget immár,
A víz fölé csendben kijő
A hold, s remegve himbál.
 
Erdők útján ezüst havat
Tereget szét sugára -
Ott ül a hársfasor alatt
Két gyermek egymagára.
 
- "Ó, hadd, hogy elnyugodjam én
A kebleden te drága,
Míg nyájasan borul fölém
Szemed szelíd világa.
 
A hűvös fények bűvkörét
Sugározd rá szivemre,
Én szenvedelmem éjjelét
Ringasd el égi csendbe.
 
És mindig fölöttem maradj,
Hogy bús szivem ne lásson,
Mert sorsom első üdve vagy
S utolsó állomásom."
 
A csillag fentről látja jól,
Rajongnak mind a ketten,
Nyakán az ifjú átkarol,
S a lányka meg se retten.
 
Illatos, édes hársvirág
Ezüst esőt peregtet,
Behintve termetét, haját
A szőke két gyereknek.
 
Szemét szédülten fölveti
És szembelát a fénnyel,
S halkan üzen a lány neki,
És vall bohó reménnyel:
 
- "Szállj le, szelíd Estcsillagom,
Suhanj le egy sugáron,
Ragyogj fel boldog utamon,
Világold bé világom!"
 
Mint máskor is: hegy és berek
Fölé fényét borítja
Az Estcsillag s a tengerek
Magányát bátorítja.
 
De meg nem ejtik a szavak,
Elhagyni fenn a kéket:
- "Hogy én vagy más, te sáralak,
Oly mindegy az tenéked!
 
Élvén belül egy szűk körön,
Halál vár üdvötökre,
Hideg hazámban nincs öröm,
De élek én örökre."



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

minimap