Labiş, Nicolae: Az őz halála (Moartea căprioarei in Hungarian)
|
Moartea căprioarei (Romanian)Seceta a ucis orice boare de vânt. Soarele s-a topit şi a curs pe pământ. A rămas cerul fierbinte şi gol. Ciuturile scot din fântână nămol. Peste păduri tot mai des focuri, focuri Dansează sălbatice, satanice jocuri.
Mă iau după tata la deal printre târşuri, Şi brazii mă zgârie, răi şi uscaţi. Pornim amândoi vânătoarea de capre, Vânătoarea foametei în munţii Carpaţi.
Setea mă năruie. Fierbe pe piatră Firul de apă prelins din cişmea. Tâmpla apasă pe umăr. Păşesc ca pe-o altă Planetă, imensă, străină şi grea.
Aşteptăm într-un loc unde încă mai sună, Din strunele undelor line, izvoarele. Când va scăpăta soarele, când va licări luna, Aici vor veni în şirag să se-adape Una câte una căprioarele.
Spun tatii că mi-i sete şi-mi face semn să tac. Ameţitoare apă, ce limpede te clatini! Mă simt legat prin sete de vietatea care va muri La ceas oprit de lege şi de datini.
Cu foşnet veştejit răsuflă valea. Ce-ngrozitoare înserare pluteşte-n univers! Pe zare curge sânge şi pieptul mi-i roşu, de parcă Mâinile pline de sânge pe piept mi le-am şters.
Ca pe-un altar ard ferigi cu flăcări vineţii, Şi stelele uimite clipiră printre ele. Vai, cum aş vrea să nu mai vii, să nu mai vii, Frumoasă jertfă a pădurii mele!
Ea s-arătă săltând şi se opri Privind în jur c-un fel de teamă, Şi nările-i subţiri înfiorară apa Cu cercuri lunecoase de aramă.
Sticlea în ochii-i umezi ceva nelămurit, Ştiam că va muri şi c-o s-o doară. Mi se părea că retrăiesc un mit Cu fata prefăcută-n căprioară.
De sus, lumina palidă, lunară, Cernea pe blana-i caldă flori stinse de cireş. Vai, cum doream ca pentru-ntâia oară Bătaia puştii tatii să dea greş!
Dar văile vuiră. Căzută în genunchi, Îşi ridicase capul, îl clătină spre stele, Îl prăvăli apoi, stârnind pe apă Fugare roiuri negre de mărgele.
O pasăre albastră zvâcnise dintre ramuri, Şi viaţa căprioarei spre zările târzii Zburase lin, cu ţipăt, ca păsările toamna Când lasă cuiburi sure şi pustii.
Împleticit m-am dus şi i-am închis Ochii umbroşi, trist străjuiţi de coarne, Şi-am tresărit tăcut şi alb când tata Mi-a şuierat cu bucurie: - Avem carne!
Spun tatii că mi-i sete şi-mi face semn să beau. Ameţitoare apă, ce-ntunecat te clatini! Mă simt legat prin sete de vietatea care a murit La ceas oprit de lege şi de datini...
Dar legea ni-i deşartă şi străină Când viaţa-n noi cu greu se mai anină, Iar datina şi mila sunt deşarte, Când soru-mea-i flămândă, bolnavă şi pe moarte.
Pe-o nară puşca tatii scoate fum. Vai fără vânt aleargă frunzarele duium! Înalţă tata foc înfricoşat. Vai, cât de mult pădurea s-a schimbat!
Din ierburi prind în mâini fără să ştiu Un clopoţel cu clinchet argintiu... De pe frigare tata scoate-n unghii Inima căprioarei şi rărunchii.
Ce-i inimă? Mi-i foame! Vreau să trăiesc, şi-aş vrea... Tu, iartă-mă, fecioară - tu, căprioara mea! Mi-i somn. Ce nalt îi focul! Şi codrul, ce adânc! Plâng. Ce gândeşte tata? Mănânc şi plâng. Mănânc!
|
Az őz halála (Hungarian)A szárazság minden kis fuvalmat megölt, lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld. Üresen izzott az ég odafönn. Iszapot merített a kútból a vödör. Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok, lángok jártak vad és sátáni táncot.
Megyek apám után, bozóton, sűrűn által, száraz ág tép, arcomat gally csapkodja; az éhség hajtott őzvadászni minket édesapámmal föl a Kárpátokba.
Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban, ha a csorgóból kőre hullt a víz, mintha egy idegen bolygón, félig holtan, megyek, mint akit csak a lába visz.
Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak a forrás szelíden zenélő hangjai, ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd, az őzek egyenként idesorakoznak szomjukat oltani.
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy. A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál! Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal, pedig védi a törvény és a hagyomány.
Elmúlás sóhaja neszez a völgyben. Milyen rettentő alkony úszik már odafenn, vér foly a láthatárról s vereslik mellem, mintha belétörültem volna véres két kezem.
Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák, pislognak közöttük kíváncsi csillagok, jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai, ha nem hozna ma erre utatok.
Szökellve jött és hirtelen megállt, félni látszott, ahogyan körülnézett, s finom cimpáitól remegni kezdett tükre a holdtól rezes forrás vizének.
Nedves szemében bizonytalanság volt, tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj, úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben őzzé vált egy gyönyörű szép leány.
Hátára, föntről a sápadt hold világa meghervadt cseresznyevirágot permetélt, jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza apám puskája ez egyszer a célt.
De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant, fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit a csillagokra nézett, majd leroskadt, s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor, és az őz élete úgy suhant el, akár az őszi égen sikoltozva szálló és kihalt fészkét otthagyó madár.
Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam aganccsal védett, homályos szemét, sápadtan s némán álltam föl mellőle, apám ujjongott: van már hús elég!
Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz. A szédítő víz milyen sötéten csordogál! Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt, pedig védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény, ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél, a hagyomány s a sajnálat is talmi, mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.
Az egyik cső még mindig füstölög. Jaj, hogy száll a levél a fák között. Apám tüzet rak, rémítő nagyot. Jaj, az erdő is de megváltozott.
Kezem a fűben keres tétován és ezüsthangú csengettyűt talál ... Majd apám a nyársról körömmel tépi szét az őzike veséjét és szívét.
Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én ... Bocsáss meg, kicsi szüzem. bocsáss meg, őzikém. Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg! Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.
|