Labiş, Nicolae: Az idő földrajza (Geografia timpului in Hungarian)

1. Palmele

Da, palmele-ntr-un an s-au mai asprit.
Sunt bătături mai trainice pe ele.
Metalul ce durea la început
Le-a întărit, topindu-li-se-n piele.

Ele îmi cer mai multă încordare
Şi cer gândirii proaspăt înţeles.
Cerinţa lor e mult mai hotărâtă
Când fruntea grea mi-o sprijină ades.

Încep să bag de seamă, în sfârşit,
Că multe îmi rămân neînţelese,
Că-n orice fapt sunt adevăruri mari
De care-odată nu părea să-mi pese.

Încep să simt înfriguratul chin
Al setei de-a cunoaşte-aceste taine,
De a nutri spre ele-un dor flămând,
De-a le cunoaşte pure, fără haine.

2. Dragostea

Cu ea şi mâine-oi hoinări sub soare,
Vom fi noi doi, zburdalnici ori cuminţi...
Dar mă mai mulţumesc şi astăzi oare
Doar sărutări şi-mbrăţişări fierbinţi?

Ades, în loc să cugete, ea râde,
Săruturile-năbuşesc idei,
Totuşi iubesc, încă iubesc frenetic,
Făptura ei şi mersul lin al ei.

De mâine, răsuci-voi tot ce-a fost -
Iubirea va lua drum nou, ori piere.
Sunt sigur, ea mă va privi ciudat
Şi lăcrăma-va, poate, în tăcere.

Îi va fi grea. Şi mie-mi va fi greu.
Voi îndura, gândind ce-o să urmeze.
Când urci pe munte, truda ţi-o înfrângi
Visând la piscuri, nalte metereze.

3. Geografia timpului (1)

Schimb curgerea acum în plan intens:
Geografia timpului e-n faţă.
Epoca mea e-aici: câmpii şi munţi,
Diversitate vastă şi măreaţă.

Sunt mii de râuri, unele curg drept,
Iar altele pe căi ocolitoare,
Şi totuşi toate se îndreaptă-acum
Spre marea mare, purificatoare.

Totu-mi părea întâi învălmăşit.
Mergeam - dar unde, nu-mi păsase mie.
Ştiam că-s tânăr, că iubesc adânc
Tovarăşii de muncă şi mândrie,

Nu cunoşteam primejdiile mari
Şi poate de aceea n-aveam teamă...
Frumos mai e să zbori! Dar ce frumos
E-atunci când zbori spre steaua ce te cheamă!

4. Geografia timpului (2)

Trecând prin timp, îl însemnăm sub pas -
Aşa îl reprimeşte universul.
Dar însuşi timpul, când prin el păşim,
Ne schimbă tainic inima şi mersul.

Nu bătrâneţea,-n urmă alergând,
Spre moarte pasul cearcă să ni-l poarte,
Ci doar maturitatea creşte-n noi
Şi ne maturizăm până la moarte.

Din epocă, din zborul ei şi-al meu,
Uzina e o parte, o arteră.
Nu fierbe-n doar fier şi minereu,
Ci seve ce hrănesc această eră.

Pulsaţiile ei se pot simţi
Până şi-n iarba fâşâind sub coaste -
Cu ele-amestecate se aud
Pulsaţiile noastre furtunoase.

1. A tenyerek

Igen, a tenyerem év végére kérges lett.
Rajta, tartós keményedések nőttek.
A fém, ami kínozta még az elején
Megkeményítette, beleolvadt a bőrbe.

Ezért miatta jobban kell figyelnem,
Túl legyek érthető, friss gondokon.
Kérelme egyre jobban eltökélt,
Ha segíti néha gondterhelt homlokom.

Mégis észreveszem, nagy későre,
Hogy köröttem a világot nem értem,
Hogy mindenben nagy igazság van,
Amire egyáltalán nem figyeltem régen.

Gyötrődöm folyton lázas kínban,
Hogy a szomjamat rejtélyek kútja
Egyszer kioltja és koplalt testem
Megismeri tisztán, meztelenül, újra.

2. A szerelem

Vele holnap is kószálok a nap alatt,
Kettesben, csintalanok vagy komolyak...
De vajon megelégszem ma ezalatt
Forró ölelésekkel és csókokkal?

Gyakran, esztelenül, csak nevet,
A csókok elfojtják a gondolatot,
Mégis szeretem, szeretem őrjöngve
Ezt a nyugodt ringású alakot.

Holnaptól megváltoztatom, ami volt -
Új útra tér, vagy elmúlik a szerelem .
Ő, majd biztosan csodálkozva néz,
És lehet, hogy sírni fog csendben.

Nehéz lesz neki. És nekem szintén.
Elviselem, a jövőre gondolva.
Hegyre mászva legyűröd a kínt,
Csúcsra vágyva, magas ormokra.

3. Az idő földrajza (1)

A múlást átváltom átható tervvé:
Előttem van az idő földrajza.
Itt az én korom: mezők és hegyek
Tágas és fenséges változata.

Folyók ezrei, mik egyenesen folynak,
Mások medre csupa kacskaringó,
De mindenik most arrafelé folyik,
Amerre az óceán van, a nagy tisztító.

Az elején minden zavarodottnak tűnt.
Mentem - hova lépkedek nem néztem.
Fiatal voltam és nagyon imádtam
A kollégáimat és a büszkeségem,

Nem ismertem a nagy veszélyeket
És ezért semmitől sem féltem...
Gyönyörű repülni! De mily gyönyörű,
Mikor hívó csillagomat elérem!

4. Az idő földrajza (2)

Suhanva az időn, lábunkkal megjegyezzük -
Így adjuk vissza az univerzumnak.
De maga az idő, ahogy rajta átlépünk,
Átformálja titkon szívünket és járásunkat.

Nem az öregség, utánunk loholva,
Próbálja a halálhoz vinni lépteinket,
Csupán az érettség nő bennünk
És érleli az elmúlásig lelkeinket.

A kor szárnyalásából s az enyémből,
A gyár egy rész, egy artéria.
Nem csupán vasat olvaszt az ércből,
De nedvet, melynek e kort kell táplálnia.

Lüktetéseit érezni lehet
A fűben is, ahogy a bordák alatt zizeg -
Velük összevegyülve hallani lehet
A mi háborgó lüktetéseinket.