Coșbuc, George: Tündér Ilona öve (Braul Cosenzenii in Hungarian)

Avea Ileana ochi de soare
Şi galben păr, un lan de grâu;
Vestmânt avea ţesut în floare
Şi-un brâu purta pe-ncingătoare,
Cum n-a mai fost pe lume brâu.

Era de aur pe tot locul,
Un fulger pe-al ei trup încins.
El noaptea da lumini ca focul,
Şi-n brâu sta fetei prins norocul
Precum e-n talismane prins.

Vrăjit era că, de-l va pierde,
Norocul ei să piară-n veci,
Nici flori mai mult să n-o dezmierde,
Să n-afle umbră-n codrul verde
Şi verile să-i fie reci.

Dar Sfântul Soare ziua-ntreagă
Pândeşte brâul - l-ar fura.
Că lui de mult i-e fata dragă,
Iar fata nu vrea să-nţeleagă,
Şi el acum şi-ar răzbuna!

Ea trece-n dulce nepăsare
Prin lunci cu flori şi doarme-n văi,
Iar păzitor pe vânt îl are -
Întreaga viaţă vis îi pare
Şi joc îşi bate de flăcăi.

Dar Făt-Frumos zâmbind s-arată,
Şi-n drumul lui umblând de-atunci
Simţea de-ajuns frumoasa fată
Că viaţa noastră nu ni-e dată
De dragul unor flori din lunci.

Din ochi albaştri de cicoare
Pe sânu-i alb de ghiocel
Curg lacrimi calde-acum! O doare,
Ei inima de drag îi moare,
Iar Făt-Frumos, vai, cum e el!

- "Atâta dragoste nebună!
Eu nu o simt, tu n-o-nţelegi -
Visarea ta la ce ţi-e bună?
Vrei s-o visăm noi împreună?
Atunci tu brâul să-l dezlegi!

Ea tremură zâmbind şi geme:
- "Norocul meu întreg îl vrei!
Ea numai pentru brâu se teme,
Că vor afla duşmanii vreme
Să-i fure-ntr-asta brâul ei.

- "De ce te temi? Ne vom ascunde
În noaptea codrului umbros
Sub brazii fără grai, pe unde
Nici ochi de om nu pot pătrunde,
Nici flori cu tăinuit miros.

El zice-aşa, să zică iară,
Să-i facă gândul ei uşor,
Iar gându-i se topea de pară -
Şi-n codru des, în zi de vară,
S-ascunde fată şi fecior.

Au fost ascunşi încât nici floare,
Nici ochi de om nu i-au zărit.
Dar printre crengi adormitoare
Din cer un singur ochi de soare
Căzu pe brâu şi l-a răpit.

Atunci Ileana şi simţeşte
Că-i arde plânsul în priviri;
Ea după brâu în jur priveşte
Ş-aprinsa-i faţă-ngălbeneşte
Că nu e brâul nicăiri.

Şi cum ea varsă desperată
Un plâns amar, un cald şiroi,
Curgea din cer ploaie curată,
Iar dintre ploi lucind s-arată
Frumosul brâu stropit de ploi.

Şi-n ceruri călătorul Soare
Râdea cu hohot repetat
Şi prin văzduhuri plutitoare
Izbea săgeţi răzbunătoare
De-a lungul brâului furat.

- "Vai, brâul meu! gemea copila.
Atât de mult eu l-am temut,
Dar Făt-Frumos descinsu-mi-l-a!
Şi-apoi plângea, mai mare mila,
Şi-n nopţi apoi ea s-a pierdut.

De-atunci totuna este firea,
Dar multe nu-s din câte-au fost
Azi nu-i Ileana nicăirea,
De-abia trăieşte-n pomenirea
Poveştilor cu dulce rost.

Iar Soarele-n văzduhuri pline
De zâmbetu-i cel cald de foc,
Ileano, a uitat de tine!
Dar brâul când în minte-i vine
Îşi bate şi-azi de tine joc.

Dac-ai murit, frumoasă fată,
Furatul brâu e viu mereu:
Când plouă, vara, câteodată
Un brâu de foc pe cer s-arată,
Iar noi îi zicem curcubeu.

Ilonka szeme fénylett mint a nap,
haja arany, friss búzamező;
ruhát virágból szövetett minap,
s egy övet hordott dereka alatt,
a világon mása fel nem lelhető.

Színarany volt kívül és belül,.
testét a villám belezárta.
Fénylik éjjel is, akár a tűz, hevül,
rejtőzik benne,- s nem véletlenül-
szerencséje, mint talizmánba'.

Varázsöv, tőle meg nem válna,
szerencséjét vesztené örökre,
virág nem nyílna, szellő nem járna,
lomboknak sem ébredezne árnya,
nem jönne többé nyár a földre.

De a Szent Nap titkon egyfolytába'
leste az övet, el akarta lopni.
S mert neki rég tetszett a leányka,
de az sohasem figyelt szavára,
döntött: bosszút fogok állni!

A lány édes semmittevésbe’,
ludt a réten, ábrándozgatott,
a völgyben szellőcske járt vele-
álomnak tűnt az élete
s a legényt gúnyolta legott.

De a Tündérherceg* rámosolygott.
Attól kezdve annak útját járta
a szép leány, s látta már a gondot,
életünk attól nem megoldott,
ha bűvöl a rét virága.

Szeméből, kék búzavirág tóból
hóvirágra –két fehér kebel-
ömlik forró könnye most! A bánattól
szerelmesen halálra is gondol:
a Tündérherceg veszejti el!

„- Micsoda őrült szerelem ez!
Így nem éreztem, te nem értheted-
csak álmodozol, mire jó neked?
Akarod, álmodjak én is veled?
Oldozd meg akkor övedet.”

Remeg a lány, és kín emészti:
„Elvenné tőlem szerencsémet!-
 Félti az övet, nagyon is félti,
rálel az ellenség, ellopná, érzi,
ha éppen akkor arra téved.

„- Mitől félsz? Elbújunk valahol,
az erdőn, sűrű lombárnyékba
a fenyők alá zajtalan, ahol
emberi szem már át nem hatol,
sem a virágok titkos illata.

Így szólt, és hívta, hívta nagyon,
múljon el gondja valahány,
míg vágyaiktól hajtva vakon -
erdő mélyén egy nyári napon
elbújtak ők, a fiú, s a lány.

Elrejtőztek úgy, hogy sem virág,
sem ember őket nem látta volna.
De a szunnyadó ágakon át
átlátott a Nap, égből sugarát
küldte az övért, s elrabolta.

Érezte Ilonka nyomban
és sírva nézett szerteszét;
kereste körül a vadonban,
arca sápad, majd lángra lobban,
de sehol sem lelte övét.

Búját ahogy könnybe fojtja ő
s patakzik, árad keservesen,
megindult attól a csendes eső,
a cseppek közt az égre feljő
az öv, ragyogva, fényesen.

Az égi vándor, a Nap, nahát,
hahotázott újra és újra;
légben lebegő harmatcseppen át
küldte a bosszú gyilkos nyilát
a csent övvel, fénykoszorúba.

Ó, jaj az öv! nyög csalódottan.
Mennyi időn át őrizgetem én,
a Tündérherceg csatolta le rólam!
Belepusztult a nagy fájdalomban,
s eltűnt az éjek rejtekén.

Attól kezdve más lett a természet,
de nem lett több, ahogy kiderül.
Ilonkát ma nem látni sehol,
az emlékezetben élhet valahol,
tán a mese tőle édesül.

A díszes égbolt így a Napé lett,
mosolya perzsel, akár a tűz.
Ilonka, elfeledtek téged!
Mikor öved az égre téved
bosszúm belőled gúnyt űz.

Ha meg is halt a gyönyörű nő,
öve díszlik örök időkre már;
nyáron, ha esőt szitál a felhő,
szépséges ívben újra eljő
az emberekhez:a Szivárvány.