Coșbuc, George: A szivárvány (Braul Cosenzenii in Hungarian)

Avea Ileana ochi de soare
Şi galben păr, un lan de grâu;
Vestmânt avea ţesut în floare
Şi-un brâu purta pe-ncingătoare,
Cum n-a mai fost pe lume brâu.

Era de aur pe tot locul,
Un fulger pe-al ei trup încins.
El noaptea da lumini ca focul,
Şi-n brâu sta fetei prins norocul
Precum e-n talismane prins.

Vrăjit era că, de-l va pierde,
Norocul ei să piară-n veci,
Nici flori mai mult să n-o dezmierde,
Să n-afle umbră-n codrul verde
Şi verile să-i fie reci.

Dar Sfântul Soare ziua-ntreagă
Pândeşte brâul - l-ar fura.
Că lui de mult i-e fata dragă,
Iar fata nu vrea să-nţeleagă,
Şi el acum şi-ar răzbuna!

Ea trece-n dulce nepăsare
Prin lunci cu flori şi doarme-n văi,
Iar păzitor pe vânt îl are -
Întreaga viaţă vis îi pare
Şi joc îşi bate de flăcăi.

Dar Făt-Frumos zâmbind s-arată,
Şi-n drumul lui umblând de-atunci
Simţea de-ajuns frumoasa fată
Că viaţa noastră nu ni-e dată
De dragul unor flori din lunci.

Din ochi albaştri de cicoare
Pe sânu-i alb de ghiocel
Curg lacrimi calde-acum! O doare,
Ei inima de drag îi moare,
Iar Făt-Frumos, vai, cum e el!

- "Atâta dragoste nebună!
Eu nu o simt, tu n-o-nţelegi -
Visarea ta la ce ţi-e bună?
Vrei s-o visăm noi împreună?
Atunci tu brâul să-l dezlegi!

Ea tremură zâmbind şi geme:
- "Norocul meu întreg îl vrei!
Ea numai pentru brâu se teme,
Că vor afla duşmanii vreme
Să-i fure-ntr-asta brâul ei.

- "De ce te temi? Ne vom ascunde
În noaptea codrului umbros
Sub brazii fără grai, pe unde
Nici ochi de om nu pot pătrunde,
Nici flori cu tăinuit miros.

El zice-aşa, să zică iară,
Să-i facă gândul ei uşor,
Iar gându-i se topea de pară -
Şi-n codru des, în zi de vară,
S-ascunde fată şi fecior.

Au fost ascunşi încât nici floare,
Nici ochi de om nu i-au zărit.
Dar printre crengi adormitoare
Din cer un singur ochi de soare
Căzu pe brâu şi l-a răpit.

Atunci Ileana şi simţeşte
Că-i arde plânsul în priviri;
Ea după brâu în jur priveşte
Ş-aprinsa-i faţă-ngălbeneşte
Că nu e brâul nicăiri.

Şi cum ea varsă desperată
Un plâns amar, un cald şiroi,
Curgea din cer ploaie curată,
Iar dintre ploi lucind s-arată
Frumosul brâu stropit de ploi.

Şi-n ceruri călătorul Soare
Râdea cu hohot repetat
Şi prin văzduhuri plutitoare
Izbea săgeţi răzbunătoare
De-a lungul brâului furat.

- "Vai, brâul meu! gemea copila.
Atât de mult eu l-am temut,
Dar Făt-Frumos descinsu-mi-l-a!
Şi-apoi plângea, mai mare mila,
Şi-n nopţi apoi ea s-a pierdut.

De-atunci totuna este firea,
Dar multe nu-s din câte-au fost
Azi nu-i Ileana nicăirea,
De-abia trăieşte-n pomenirea
Poveştilor cu dulce rost.

Iar Soarele-n văzduhuri pline
De zâmbetu-i cel cald de foc,
Ileano, a uitat de tine!
Dar brâul când în minte-i vine
Îşi bate şi-azi de tine joc.

Dac-ai murit, frumoasă fată,
Furatul brâu e viu mereu:
Când plouă, vara, câteodată
Un brâu de foc pe cer s-arată,
Iar noi îi zicem curcubeu.

Szép Ilona napszemének
S szőke, búzatábla hajának;
Virágból szőtt öltőjének
És derekán az övének,
A világon nem volt párja.

Színarany volt mindene,
Egy villám a hevült testén.
Ami tűzzel fénylik éjjelen,
És derékövén szerencse,
Mint egy bűvös ereklyén.

Elkábult, hogy elvesztheti,
S búcsút int a szerencsének,
Majd virág sem bűvölheti,
Zöld erdő árnya sem védheti
És nyarai hidegek lennének.

De a Szent Nap egész estig
Az övet lesi - el is lopná.
Neki a lány régóta tetszik,
De a lányt ez nem érdekli,
S ezt most ő megbosszulná!

A lány édes közönybe dől
Lankák virágain és elszenderül,
A szél fölötte lenge őr -
Egész élete álomnak tetsző
És kigúnyolt legényeken derül.

De Szép-Herceg jön mosolyával
És útjain régóta kalandozva
Úgy érezte szép a lányka,
S hogy életünk minden álma
Nem vágyhat csak virágokra.

Búzavirágkék szeméből
Hóvirág fehér mellére
Forró könnyei hullnak! Szívéből
Fájdalma árad érte, mélyről,
De Szép-Herceg nem hal érte!

- „Ezt az őrült szerelmet!
Én nem érzem, te nem érted -
Álmodozásodnak mi értelme?
Álmodjunk együtt ölelkezve?
Akkor az övedet kioldd értem!

Ő Mosolyogva remeg és nyög:
- „Szerencsémet mind akarnád!
Csupán a derékövéért fél ő,
Megtudják az ellenségei, félő,
És általa el is lophatják.

- „Mitől félsz? Majd elbújunk,
Eltakar az erdő éjjeli árnya,
A néma fenyők alá állunk,
Emberek figyelmébe sem botlunk,
Sem a virágok rejtett illatába.

Ő mondja, hogy újra szóljon,
A lányon segítene szegény,
De gondolata ég a lángon -
És sűrű erdőn, nyári napon,
Elrejtőzik lány és legény.

Elrejtőztek, hogy sem virág,
Sem ember őket nem láthatta.
De a sok kusza altató ág
Résén, az égből egy napvilág
Terült rá az övre és ellopta.

Akkor, amit Ilona érzett,
Tekintetén égő sírást,
Az öve után körbenézett
S arca belesápadt, mi égett,
Hogy az öve sehol sincs már.

S ahogy ő sír kétségbeesve
Keserűen, forró özönben,
Az égből tiszta eső eredt,
Amiből előtűnik fényesen
A szép deréköv az esőben.

És a vándor Nap az égen
Hahotázott egyfolytában,
Majd a tovaszálló légben
Nyilakkal döfte mérgében
A lopott övet hosszában.

- „Jaj, az övem! nyögött amott.
Amit, én annyira féltettem,
De a Szép Herceg kicsatolt!
És aztán sírt, mily szánalom,
Majd az éjben tovalebbent.

Azóta mindegy a lét, ahol
Sok elmúlt abból, ami volt,
Ma Szép Ilona nincs sehol,
Emlékvilága alig pislákol
Édes meséink soraiból.

Te Nap a végtelen légben
A tűz forró mosolyoddal,
Ilona már elfeledett téged!
De mikor az öve jut eszébe
Ma is téged kigúnyolna.

Ha meg is haltál, örökre élő
Az ellopott öv, csodás lány:
Nyári eső, ha elered az égből
Néha, öv kerül oda, tüzesen égő,
Mit úgy hívunk mi: szivárvány.