Goga, Octavian: Megkésett faág (O ramură întâziată in Hungarian)

Nu ţi-a fost dat să vezi vreodată,
Când toamna palidă coboară,
Într-o grădină despoiată,
O ramură întârziată
Ce-a înflorit a doua oară?

Nu te-ai oprit atunci în cale
Să te întrebi: ce taină, oare,
Ascund înţelepciunii tale
Înfriguratele petale,
Ca mâine stinse, fără soare?...

Şi dac-o blândă-nduioşare
Ţi-a frânt o clipă-n ochi lumina,
Cum stai aşa, întrebătoare,
Uitându-te la biata floare,
Ai înţeles a cui e vina?

E raza, care toamnei mute
I-a dat fiorul primăverii.
Şi-n preajma morţii abătute
A picurat, pe neştiute,
Un strop din cântecu-nvierii...

Mondd, volt - e részed valaha benne
hogy lásd, mikor komor ősz telepszik
szétterülve a kifosztott kertre,
egy bimbós ág nyílik ébredezve,
késetten, újra, s vajon mért virágzik?

Megállított-e akkor utadon  
a kérdés: mi lehet a titok
bölcs tudással kutattad-e ott: vajon
mi bujkál a dermedt szirmokon,
hisz holnap holtak, ha nem látnak Napot?

S ha meghatódva egy pillanatra
búsultál, könnypára szállt szemedre;
hogy állhatsz itt, kérdőn magadba
feledve szegényt, magára hagyva,
s kinek a bűne, te ezt érted-e?

Nap küldi melegét az ernyedt őszbe,
tavaszerőt cseppentve magából
az álhalálba szenderülőkbe,
s ők megrészegülve, önkívületbe
virágoznak, elringató dalától...