Goga, Octavian: Este (Sara in Hungarian)

Bolta si-a cernit naframa
Ca o mama întristata, 
Floarea-soarelui pe câmpuri
Pleaca fruntea-ngândurata.

Zarea-si picura argintul
Pe ovezele de aur, 
Ostenit, din aripi bate, 
Ca un vis pribeag, un graur.

Codrul cântaretii-si culca, 
Doarme trestia bolnava, 
Dorm doi pui de nevastuica
Sub o brazda de otava.

S-a oprit trudita-moara, 
Doarme apa la iruga, 
Razimat pe coate-adoarme
Un cioban întins pe gluga.

Doarme cerul si pamântul
Într-o dulce-mbratisare...
Doar izvorul mai tresalta
Ca un sân de fata mare. 

Sötét borul az alkonyégre,
mint szülére fekete fátyol,
föld felé néz a napraforgó
meghajolva, saját súlyától.

Csillagfények ezüstje cseppen
ringó kalászok aranyára,
megül egy fáradt seregély
szárnyán a vándorlás magánya.

Erdőn szunnyad a dalos madár,
nem hallani a nádsusogást,
ugarszélen két menyét-fiú
anyja közelén keres tanyát.

Megáll a malomdohogás,
álmodik egymásba hullva
malomkerék, és vizes árka,
egy pásztor kis dombra nyúlva.

Alszik ég, föld, álmodozik
édesen egymás ölében…
Csak a forrás az, ami rezzen,
ahogy lányszív riad az éjben.