Cărtărescu, Mircea: A seb (Rana in Hungarian)

I
vai mie, rana s-a închis
vai, sângele s-a uscat
şi a facut coajă.
oh, doamne, m-am vindecat!

de-acum o să mă mestece fericirea
o să ma sfârtece seninatatea
şi nebunia care a fost n-o să mai fie de-acum niciodată,
nu, n-o să-i mai sărut umarul.

viaţa o să-mi treacă în pace şi armonie
cu lecturi bogate, cu mese regulate.
sănătatea o să-mi mănânce plămânii.
raţiunea o să-mi sfâşie creierul.

vai, rana, rana mea dragă
rană plăcută vieţii mele
rană pentru care am trăit, pe care mi-am zgândărit-o cu unghiile
s-a închis. oh, doamne, sunt vindecat!

şi niciodată febra n-o să-mi mai aprindă
veioza vieţii până la ars.

II
să accept evidenţa: nu mai pot să scriu poezie.
nu mai sunt în stare, ceva în mine nu mai colaborează.
am scris ani de zile cu ură, cu dragoste, iar acum
creierul meu e mort.
am pornit la maraton ca pe suta de metri
am vrut totul deodată, am vrut să-mi înnebunesc cititorul.
am uitat că viaţa e lungă.

nu-mi imaginam că o dată mă voi opri, voi plaţi
că tot ce am făcut vreodată se va întoarce împotriva mea
şi nu voi putea să mă ajung din urmă
şi orice încercare de a mai face ceva
va fi o nouă dezamăgire.
ce voi mai scrie încă patruzeci de ani?
o să strâng din măsele, o să scriu articole de critică
sau cine ştie ce amintiri
o să suport condescendenţa tinerilor, o să las nasul în jos
când o să vina vorba despre poezie, o să fac traduceri
ca să nu mă uite lumea, ca să pară că mai trăiesc.
sau o să-mi public cândva un volum de versuri din tinereţe
atât de proaste, că nu le băgasem în nici o carte
şi o să am un succes "de prestigiu", mi se va spune "autorul
poemelor de amor",
precursorul a dumnezeu ştie ce poezie va mai fi pe atunci...
nu ştiu, nu ştiu...

prieteni mai tineri, să nu faceţi ca mine.
calculaţi-vă poezia pentru şaizeci de ani.
eu? nu ştiu ce drum să mai apuc, ce s-ar mai putea face
şi nu ştiu ce trebuie să mai simt şi ce mai pot să imaginez.
de data asta chiar cred ca mi s-a infundat.

voi fi un poet bătrân, care n-a mai scris de decenii
un supravieţuitor al propriei morţi
şi care mai bine n-ar fi făcut nimic niciodată.

III
oare s-a terminat viaţa? oare sunt terminat?
sunt un eşec? voi fi pulbere?
va veni moartea iar tu mă vei dispreţui.
va fi groaznic, groaznic.

voi fi singur, mai singur decât toţi oamenii, singur.
fără nimeni, fără odihnă.
voi înţelege totul, ah, intelege-ma, şi toti ma vor iubi,
toţi îşi vor aduce aminte.

sunt pierdut, pierdut.
muşcă-mi tu gura.
o să plouă nasol pe drumuri, o să fim uzi pân-la piele.
o să învăţăm să urâm

va veni toamna, toamna minţii, înecul.
vom avea gura moale şi caldă, va veni luna
vor veni norii să ne cunoască
şi vom muri, vom face dragoste.

da, da, stai acum lângă mine, priveşte-mă. sunt terminat, terminat.
va fi numai moarte în jur.
stelele vor fi moarte, bot lângă bot ca nişte câini de pe străzi.
vor muri unghiile.

gata. stai lângă mine. a avut rost?
ne-am trezit trăind.
a fost groaznic: am trait.
a fost groaznic, groaznic.
 

I
jaj nekem, begyógyult sebem,
jaj, megszáradt a vér
és behegesedett.
ó, uram, gyógyult lettem!

mostantól a boldogság fog rágni,
a derű fog széttépni,
és az akkori őrület nem fog visszatérni,
nem, nem borítom többé csókokkal vállait.

életem békében és harmóniában fog telni,
gazdag olvasmányokkal, rendszeres étkezésekkel.
egészség támadja majd meg a tüdőm.
értelem tépi majd szét az agyvelőm.

jaj, sebem, én drága sebem,
életem kedvenc sebe,
seb - amiért éltem, körmeimmel feszegettem -
begyógyult, ó uram, gyógyult lettem!

és soha többé a láz nem gyújtja kiégésig
életem lámpását.

II
el kell fogadnom a tényt: nem tudok többé verset írni,
nem vagyok rá képes, nem működik bennem valami.
írtam évekig, gyűlölettel, szerelemmel, és most
agyam halott.
úgy indultam a maratonra, mint a 100 méteres futásra.
mindent egyszerre akartam, meg akartam őrjíteni az olvasómat.
elfelejtettem, hogy az élet hosszú.

nem képzeltem, hogy egyszer megállok és fizetni fogok,
hogy minden, amit valaha tettem, ellenem fordul majd,
és nem fogom tudni utolérni magam.
és minden próbálkozás, hogy valamit alkossak,
újabb kiábrándulás lesz.
mit fogok írni még negyven évig?
összeszorítom fogaim, kritikákat írok,
vagy ki tudja, milyen emlékezéseket,
eltűröm majd a fiatalok leereszkedését, lógó orral hallgatok
ha versek kerülnek szóba, fordítani fogok
hogy ne felejtsenek el az emberek, hogy tűnjön úgy, mintha élnék,
vagy kiadok valamikor egy fiatalkori versekből összeállított kötetet,
melyek olyan rosszak, hogy egy könyvbe sem válogattam őket
és „tekintélyes” sikerem lesz, azt mondják majd rám
„a szerelmes versek poétája”,
előfutára az isten tudja milyen verseknek, mik  akkor lesznek,
nem tudom, nem tudom…

fiatalabb barátaim, ne tegyetek úgy, mint én,
számítsátok ki a verseiteket hatvan évre.
én? nem tudom milyen utat válasszak, mit lehetne tenni
és nem tudom mit kellene érezzek és mit képzelhetek még.
most tényleg úgy érzem, nekem befellegzett.

egy öreg költő leszek, aki évtizedek óta nem írt,
saját halálom túlélője,
és aki jobb lett volna, ha soha nem csinál semmit.

III
vajon vége az életemnek? vajon végem van?
egy csődtömeg vagyok? csak por lesz belőlem?
jön majd a halál és te meg fogsz vetni.
szörnyű lesz, szörnyű.

egyedül leszek, magányosabb minden embernél, egyedül.
senki nélkül, pihenés nélkül.
megértek majd mindent, ah, érts meg, és mindenki szeretni fog,
mindenki emlékezni fog rám.

elveszett vagyok, elveszett
harapd meg a számat.
csúnyán esni fog az utakon, csuromvizesek leszünk.
megtanulunk majd gyűlölni.

eljön majd az ősz, az elme ősze, a fulladás.
szájunk puha lesz és meleg, eljön a hold,
eljönnek majd a fellegek hogy megismerjenek
és meg fogunk halni, szeretkezni fogunk.

igen-igen, maradj itt mellettem, nézz rám, végem van, végem.
körülöttünk csak halál terem.
holtak lesznek a csillagok, orr orr mellett, mint a kóborkutyák,
meghalnak a körmök.

vége. maradj mellettem. megérte?
élve ébredtünk.
szörnyű volt: éltünk.
szörnyű volt, szörnyű.