This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Lungu, Dan: Hogyan felejtsünk el egy nőt (részlet) (Cum să uiţi o femeie (detail) in Hungarian)

Portre of Lungu, Dan

Cum să uiţi o femeie (detail) (Romanian)

Capitolul 13

Poate cel mai mult mă intrigase modul cum îşi
proiecta ea  viitorul. Asta la scurt timp după
dispariţie, când am găsit o bucăţică de smoală care
mai păstra forma dinţilor ei, ca într-un mulaj dentar.
Spun „dinţi“ fiindcă acum sunt mult mai temperat
când rememorez acea perioadă. Atunci, când
cântăream în palmă mica amintire sau îi pipăiam
cu degetele contururile neregulate, cel mai probabil
i-am numit „clonţi“. Aşa mi-a venit în minte o mică
excursie, de două zile, în Bucovina, de pe vremea
când îi alintam „dinţuci“. Adică din cea mai fastă
secvenţă a timpului petrecut împreună, imediat
după ce am hotărât tacit că relaţia noastră poate
dura. Cam la trei săptămâni după noaptea chefului
când ne-am cuplat şi eu mi-am dat urât de tot în
petic. Scurta noastră ieşire se petrecea cam la
jumătate de an de când eram ca guguştiucii, adică
destul de tandri pentru cât eram eu de flegmatic în
general. A nu se înţelege că stăteam bot în bot cât
e ziulica de lungă sau că ne giugiuleam ca disperaţii.
Dar ne simţeam bine. Flecăream. Glumeam şi ne
amuzam unul de poantele celuilalt. Ne-o trăgeam
după poftă, fără a face din asta exerciţii de înviorare.
La un moment dat, Marga şi-a cumpărat o
îngheţată la cornet. Cred că eram la Voroneţ. Eu
eram destul de obosit, dar trăgeam de mine să
admir frumuseţile naturii. Să profit de aerul curat
de munte, care-mi desfunda cu nădejde plămânii,
cam cum procedăm când avem de-a face cu o
chiuvetă îmbâcsită. Marga a început să ciripească
veselă, ca niciodată, despre ce i-ar plăcea să facă
pe viitor. Aşa mi se părea atunci, că ciripeşte. Acum
aş spune că „vorbea“, iar atunci când am descoperit
sfărâmătura de smoală, cred că aş fi zis că
„pălăvrăgea“ sau „delira“. De obicei, nu discutam
despre planurile de viitor. Era un subiect nu ocolit,
ci lipsit de interes. Dar atunci Marga, total absorbită
de cornetul din mâna ei, şi-a dat drumul. Din
hotărârea cu care pronunţa cuvintele, chiar dacă
uneori spunea „mi-ar plăcea“, se putea deduce că-i
ceva mai mult decât o simplă dorinţă. Era cumva
convinsă că aşa se vor întâmpla lucrurile, de parcă
îngheţata dintre degete nu era un simplu moft
alimentar, ci un instrument de ghicit viitorul. Vorbea
continuu, ca un copil obosit. Preocupată intens
de picăturile lăptoase care, tremurând pe búza
cornetului, îşi făceau drum când te aşteptai mai
puţin pe degetele care ajunseseră cleioase, culegea
cu vârful limbii bobiţele rebele, iar când acestea se
înmulţeau dincolo de limita controlabilă, printr-o
mişcare circulară fermă le punea la respect. De-abia
terminată treaba în partea de sus a cornetului, că
se şi iveau avarii în partea de jos, unde napolitana
se muiase şi prin colţul tuflit începuseră scurgeri
periculoase de lichid cremos. Atunci mâna se îndepărta
puţin de corp, pentru a nu stropi hainele, şi
se ridica la o înălţime convenabilă, cât să permită
buzelor ţuguiate să se cupleze eficient, pe post de
tub de evacuare. La un moment dat, supravegherea
celor două capete ale cornetului devenise atât de
solicitantă, încât efortul i-a desenat o cută între
sprâncene şi temporar Marga şi-a suspendat discursul.
După ce a dat gata şi ultima bucăţică, m-a
rugat să-i scot un şerveţel din buzunarul de la
spate al blugilor. Am vrut să-i recomand să-şi mai
cumpere una, dacă e aşa mişto, dar m-am abţinut.
A folosit toate şerveţelele care mai erau în pachet,
probabil vreo cinci, ştergându-şi cu graţie fiecare
degeţel. Mă fascinau deopotrivă risipa plină de
naturaleţe şi grija cu care împăturea colţul şerveţelului
pentru a se tampona sub vârful unghiei.
Nici nu contează cum arătau planurile sale.
Doar am constatat, fără să mă fi afectat în vreun
fel, că eu pur şi simplu lipseam din economia
întâmplărilor viitoare. Ea era singură pe lume şi se
simţea bine în această postură. Aşa cum era singură
la părinţi şi nu regreta nici o clipă că nu are măcar
un frate. Tot ce era pe termen lung era formulat la
persoana întâi singular. Şi asta nu e totul ! Nici în
viitorul imediat eu nu-mi aveam locul. Atunci, în
timp ce vorbea, planul ei pentru viitorul extrem de
apropiat, ca să zic aşa, era să nu-i scape nici o
picătură de îngheţată. Eu eram exclus nu doar de
aerul ei absent, de preocuparea excesivă pentru
bobiţele hipnotice şi de monologul cristalin, ci şi
de faptul, conştientizat mult mai târziu, că nici
măcar nu mă îmbiase să împărtăşim gustul de fructe
de pădure. Ceea ce nu înseamnă că sufeream. Eram
oarecum neutru faţă de acest egoism graţios, pe
care îl percepeam ca pe o manifestare naturală a
feminităţii. Îl luam ca atare. Doar din când în când
îmi trezea entuziasmul. Era dată-n mă-sa Marga,
femeie până în vârful unghiilor ! Însă aş fi reacţionat
cu totul altfel la egoismul agresiv cu care crescusem
în familia mea, unde eram patru băieţi. Fiecare mai
căpos şi mai dăştept decât celălalt. Dacă vreunul
punea mâna pe un măr, n-ar fi dat o gură nimănui.
Se urca în vârful casei şi se lăuda în gura mare că
el are un măr. Îl rotea demonstrativ cu vârfurile
degetelor, să vedem ce mare şi arătos e.
Îl mânca pe îndelete, plescăind. Cei de jos aruncau
în el cu ciocălăi, cu mingea, cu vreascuri. Măcar să nu-i
tihnească. Cu pietre n-aveau voie, că stricau tabla
şi ne coşcovea taică-meu în bătaie pe toţi laolaltă.
Eventual complotau să-l ia cu asalt pe cel de pe
acoperiş şi să-l smotocească cum se cuvine. Uneori
intervenea mama şi ne ruga să ne împăcăm ca
fraţii. Să împărţim egal. Dar cei de jos nu voiau
asta. Doreau răzbunare. Numai o căpăceală frăţească
a impertinentului le putea da satisfacţie. La
fotbal, în cartier, era la fel. Nimeni nu pasa. Fiecare
voia să dribleze la infinit, eventual şi pe portarul
advers, să facă fente, să dea craci şi abia când se
sătura de jonglerii să dea gol. Degeaba urlau alţii
să dea pasă. Degeaba se dădeau de ceasul morţii.
Pe lume nu erau decât el şi mingea. Nu vedea, nu
auzea. Nu de puţine ori, se termina cu o încăierare.
Cafteala rezolvă o groază de chestii între băieţi.
Cafteala în doi, „în parte“, cum îi ziceam, sau
păruiala generalizată.
Ei bine, Marga era din altă lume. În primul rând,
era fată. Avea cărniţa moale şi doi litri de lapte i se
păreau greu de dus. Apoi, sunt sigur că, dacă i-aş
fi cerut o gură de îngheţată, mi-ar fi dat bucuroasă.
Dar, nesolicitându-i-o, nu i-a trecut prin minte s-o
facă şi nici nu va şti vreodată ce poftă mi-a fost. La
Marga, egoismul nu avea nimic demonstrativ,
nimic forţat ; şi nici nu ştiu dacă e bine să-l numesc
astfel. Egoist mi se pare acela care ştie că ar trebui să
împartă cu ceilalţi, dar n-o face. I se rupe-n paişpe
de restul. Or, ea habar n-avea că ar putea da şi altuia,
că aşa se cade. Îl ignora pe celălalt cu o naturaleţe
imposibil de mimat, aş spune acum. Dar, la un singur
gest din partea celui de-alături, devenea receptivă.
Chiar darnică. Un gest pe care totuşi nu-ţi vine să-l
faci. Mânca cu atâta dedicaţie acea îngheţată, atât
de absorbită şi de fericită, încât mi-a fost jenă să-i
cer s-o gust. Aş fi tulburat-o. Pe vremea când
cântăream în palmă bucăţica de smoală, cu siguranţă
mă gândeam că a halit ditamai cornetul ca
nesimţita şi că eu am fost un dobitoc sinistru, un
bou încălţat. Toată naturaleţea ei mi se părea
prefăcătoria dusă pe culmile perfecţiunii. Ipocrizia
însă şi. Iar toată stângăcia mea şi respectul paralizant
pentru îndeletnicirea ei măruntă mi se păreau dovezi
de prostie rară, demnă de intrat în folclor : „prost
ca Andi“. Îmi dau seama foarte bine că, trăind doar
între găligani, nu ştiam cum să rezolv o asemenea
situaţie. De fapt, rezolv nu e un cuvânt potrivit,
pentru că nu sesizam să existe vreo problemă. Mai
bine aş spune „nu eram obişnuit cu o asemenea
situaţie“. Pentru că, urmărind-o pe Marga, la început
eram mai mult uimit decât deranjat. Apoi am devenit
oarecum neutru, cu accese de fascinaţie. Deranjat
la culme am fost abia după dispariţia ei imprevizibilă,
când priveam toate faptele de până atunci printr-o
lentilă răutăcioasă şi le interpretam veninos. Acum aş
zice că adevărul e pe undeva pe la mijloc, fără a putea
spune exact ce înseamnă asta. Un mijloc imprecis,
dar care mă fereşte de extreme. Ciudat mi se pare că,
agresiv sau fermecător, egoismul, să-i spun aşa,
pentru mine avea acelaşi rezultate : nici măr n-am
mâncat, nici îngheţată n-am gustat. Numai că, între
băieţi, ştiam cum să procedez : îmi pregăteam pumnii,
îmi îndepărtam puţin picioarele şi căutam să lovesc
drept în figură. Luam mărul cu forţa. Dar Marga avea
cărniţa moale şi ochii turcoaz. Cum să încleştezi
pumnii ?
Avea buzele zemoase şi dinţucii râzăreţi. Sâni cârni
şi o pereche de craci de să zvârli cu basca-n felinare.
Plus un aer de naivitate şi gingăşie care, chiar
dacă ai fi apucat să încleştezi pumnii, ţi i-ai fi
desfăcut singurel, ca prins de vrajă, făcându-te să
te simţi o brută păroasă. Nu aducea cu nici una
dintre fetele cu care avusesem de-a face până
atunci. Lăsând deoparte flirturile şi escapadele de
câteva zile, legăturile ceva mai serioase din trecutul
meu erau două : cu Andreea şi cu Luana.



Uploaded byP. T.
PublisherPolirom
Source of the quotationCum să uiţi o femeie

Hogyan felejtsünk el egy nőt (részlet) (Hungarian)

13. fejezet

 

     Talán a leginkább az nyugtalanított, ahogyan megtervezte a jövőjét. Erre röviddel eltűnése után jöttem rá, amikor megtaláltam a szurokdarabkát, amely mintegy fogászati gipszként őrizte fogai alakjának lenyomatait. A „fogak” szót használom, mert most sokkal higgadtabban tudok visszagondolni arra az időszakra. Akkor, amikor tenyeremmel méregettem a kis emléktárgy súlyát, vagy ujjbegyeimmel végigtapogattam a szabálytalan alakzatot, valószínűleg még „csőrnek” neveztem. Így jutott eszembe egyik rövid bukovinai kirándulásunk, még azokból az időkből, amikor „fogacskákként” kényeztettem őket. Azaz együttlétünk legcsodálatosabb időszakából, rögtön azt követően, hogy hallgatólagosan eldöntöttük, kapcsolatunkat tartósnak tekintjük. Mintegy három héttel ama éjszakai buli után, amelyen összejöttünk, és amelyen csúnyán kiteregettem a szennyesemet. Rövid kiruccanásunkkor már fél éve gerlepárként éltünk, vagyis meglehetős gyöngédségről tettem tanúbizonyságot ahhoz képest, hogy mennyire flegmán viselkedtem úgy általában. Nyilván ezt nem úgy kell érteni, hogy reggeltől estig egymás szájában lógtunk, vagy hogy eszeveszetten turbékoltunk. De jól éreztük magunkat. Dumcsizgattunk. Viccelődtünk és jókat szórakoztunk egymás poénjain. Ha kedvünk támadt, egymásnak estünk, anélkül, hogy kötelező tornagyakorlatot csináltunk volna belőle. Egy adott pillanatban Marga vett magának egy tölcséres fagylaltot. Azt hiszem, éppen Voroneţben jártunk. Eléggé fáradt voltam már, de igyekeztem a természet szépségeinek a csodálatára ösztökélni magam. S arra, hogy mélyeket lélegezzek a tiszta hegyi levegőből, mely derekasan kitisztította a tüdőmet, valahogy úgy, mint ahogyan egy eldugult kagylót szokás. Marga olyan vidám csacsogásba kezdett, mint még soha, arról hogy mivel szeretné tölteni az idejét a jövőben. Legalábbis akkor nekem csacsogásnak tűnt. Most azt mondanám, hogy „beszélt”, akkor pedig, amikor a szurokdarabkát felfedeztem, azt hiszem, úgy mondtam volna, hogy „locsogott” vagy hogy „félrebeszélt”. Jövőbeni terveink addig nem nagyon kerültek szóba. A téma nem tiltott volt, hanem érdektelen. De akkor Marga, teljesen átadva magát a tölcséres fagyi élvezésének, kitárulkozott. A szavaiból sugárzó határozottság, akkor is, ha néha úgy mondta: „szeretném”, arra utalt, hogy az elhangzottak nem csupán jámbor óhajok. Valamiképpen meg volt győződve arról, hogy a dolgok pontosan úgy fognak történni, mintha az ujjai közt tartott fagylalt nem egy közönséges élelmiszeripari vacak lett volna, hanem egy jósgömb. Megállás nélkül beszélt, mint egy fáradt gyermek. Közben teljes átéléssel figyelte a tejes cseppeket, amelyek a tölcsér peremén bemutatott remegés után a legváratlanabb pillanatokban kígyóztak alá, teljesen ragacsossá téve az ujjait, a nyelve hegyével be-begyűjtötte a rebellis gömböcskéket, amikor pedig a számuk túlnőtt az ellenőrizhetőség határán, egy határozott, körkörös mozdulattal állította helyre a rendet. Alighogy a végére járt a dolgoknak a tölcsér tetején, az alján is gondok támadtak, a nápolyi ugyanis átázott, és a sipka hegyéből veszélyes fagylaltlé-buzgárok indultak el. Akkor kissé távolabb tartotta a kezét a testétől, hogy megóvja ruháját a cseppektől, és olyan magasra emelte, hogy csücsörítő ajkaival kényelmesen és hatékonyan rácsatlakozhasson, mint egy túlfolyás elleni tartály. Aztán egy adott pillanatban a tölcsér két végének felügyelete annyira igénybe vette, hogy az erőfeszítéstől egy ránc jelent meg a két szemöldöke között, s átmenetileg berekesztette előadását. Amikor az utolsó falatot is eltüntette, megkért, hogy vegyek ki egy papír zsebkendőt farmere farzsebéből. Javasolni akartam, hogy vegyen még egyet, ha ilyen klassz, de visszafogtam magam. A csomagban lévő összes papír zsebkendőt elhasználta, lehetett vagy öt darab, miközben kecsesen megtörölgette minden egyes ujjacskáját. Teljesen elbűvölt, egyrészt az a természetesség, amellyel pazarolt, másrészt az a gondosság, amellyel összehajtogatta a papír zsebkendőket, hogy a körme alól is felitassa a lét.

      Már lényegtelen is volt, hogy milyen terveket szövöget. Annyit azért megállapítottam, anélkül, hogy ez bármilyen érzelmi hatást váltott volna ki belőlem, hogy a jövendőbeli történetekből én teljességgel hiányoztam. Egyedül volt a világban és jól érezte így magát. Egyke volt, és soha egy pillanatig sem sajnálta, hogy nincs legalább egy fiútestvére. Mindent, ami hosszú távra szólt, egyes szám első személyben fogalmazott meg. És ez még nem minden! A közeljövőben sem volt számomra kijelölt helye. Akkor ott, miközben beszélt, a legközelebbi jövőre vonatkozó terve, hogy úgy mondjam, az volt, hogy egyetlen csepp fagylaltot se szalasszon el. Én mindenestől ki voltam zárva ebből, és nem csupán szórakozottságból, a bűvös gömböcskéknek szentelt túlzott figyelem és a kristálytiszta monológ miatt, hanem azért is, s ez jóval később tudatosult bennem, mert eszébe sem jutott felajánlani, hogy osztozzunk az erdei gyümölcs aromáján. Ami nem jelentette azt, hogy ezzel szenvedést okozott nekem. Meglehetősen semlegesen viszonyultam e kecses önzéshez, amelyet a nőiesség természetes megnyilvánulásaként fogtam fel. És aszerint kezeltem. Néha-néha lelkesedni is tudtam érte. Az ördögbe is, ez a Marga minden porcikájában, ízig-vérig nő volt! Egészen másként reagáltam volna viszont arra az agresszív önzésre, amelyet gyermekkoromban a családomban, a négy fiúgyermek egyikeként tapasztaltam. Ha valamelyikünk hozzájutott egy almához, az istennek sem adott volna egy falást sem a többieknek. Felmászott a ház tetejére, s nagy hangon eldicsekedte, hogy van egy almája. Tüntetően felmutatta a tenyerén, hadd lássák, hogy milyen nagy és ízletes. Aztán csámcsogva degeszre ette magát. A lentiek kukoricacsutkával, labdával, ágakkal dobálták. Hogy legalább ne essen jól neki. Kövekkel nem volt szabad, mert azok megrongálták a bádogtetőt, s akkor apánk mindannyiunknak ellátta volna a baját. Esetleg összeesküvést szőttek, hogy a tetőn lévőt lerohanják, s annak rendje s módja szerint megtépjék a haját. Néha anyánk közbelépett s megkért, hogy béküljünk ki, mint a jó testvérek. Osztozzunk meg egymás között. De a lentieknek ez nem smakkolt. Ők bosszúra vágytak. Csak az arcátlan lókötő testvéries elagyabugyálása elégíthette ki őket. Ha fociztunk a lakónegyedbeliekkel, ugyanez volt az ábra. Senki sem passzolt. Mindenki mindenkit ki akart cselezni, ha lehet, még a kapust is, kifulladásig parádézni, kötényeket osztogatni, s ha már végképp elege volt a zsonglőrködésből, berúgni a gólt. Hiába üvöltöttek a többiek, hogy passzoljon. Hiába verték földhöz magukat. Csak ketten voltak a világon: ő és a labda. Nem látott, nem hallott. Nem ritkán bunyóval ért véget a dolog. A bunyó számtalan problémát megold a fiúknál. Volt páros fajtája, ezt „boksznak” hívtuk, és volt általános hajtépés.

     Nos, Marga egy másik világból érkezett. Először is, lány volt. Puha husikájú, akinél két liter tej már cipekedésnek számított. Aztán meg vagyok győződve róla, hogy ha kértem volna egy nyalintásnyi fagyit, szíves-örömest és azonnal ad. De mivel nem kértem, meg sem fordult a fejében, hogy megtegye, és soha nem is fogja megtudni, milyen jól esett volna. Marga egoizmusában nem volt semmi tüntető, semmi erőltetett; s nem is tudom, helyes-e így nevezni. Önzőnek az tűnik számomra, aki tudja, hogy osztoznia kéne másokkal, de nem teszi. Le se tojja a többieket. Holott ő nem tudta, hogy másnak is adhatna, hogy úgy illene. Utánozhatatlan természetességgel nézett át másokon, mondanám ma. De ha a mellette lévő egyetlen mozdulatot is tett, már fogadókésznek mutatkozott. Sőt nagylelkűnek. Ezt a mozdulatot mégsem könnyű megtenni. Olyan odaadással ette a fagylaltot, annyira elmélyülten és boldogan, hogy szégyelltem volna kóstolót kérni tőle. Ilyesmivel megzavarni. Akkor, amikor a szurokdarabka súlyát méregettem a tenyeremmel, bizonyára úgy gondoltam, hogy bunkó módon pofázta be azt a bazi nagy tölcsért, én pedig ostoba fajankó, címeres hatökör voltam. Természetessége tökéletesített színjátéknak tűnt. Vegytiszta képmutatásnak. Az én ügyefogyottságom, dermesztő tiszteletem az ő apró foglalatoskodása iránt pedig ritka nagy ostobaságnak, amely megérdemli, hogy szállóige váljék belőle: „tökkelütött, mint Andi.” Tisztában vagyok vele, hogy mivel eladdig nyers modorú férfiak között éltem, nem tudtam, miként lehet megoldani egy ilyen helyzetet. Valójában a megoldani nem a legmegfelelőbb kifejezés, mert fel sem tűnt, hogy valami probléma lenne. Inkább úgy mondanám: nem voltam hozzászokva az efféle helyzetekhez. Merthogy, Margát figyelvén, kezdetben inkább csodálkozás volt bennem, mintsem zavar. Aztán eljutottam a semleges viszonyulásig, melyet időnként elbűvöltségi rohamok szakítottak meg.

     Rettenetesen dühössé csak váratlan eltűnése után váltam, amikor minden addigi tettét egy rosszindulatú nagyítón át vizsgáltam meg és értelmeztem újra, ezúttal a rosszhiszeműség keretei közt. Most azt mondanám, hogy az igazság valahol középen van, anélkül, hogy pontosan meg tudnám határozni, ez mit jelent. Ez a „közép” ugyan nehezen meghatározható, de legalább megóv a szélsőségektől. A legfurcsábbnak az tűnik, hogy az egoizmus, hadd nevezzem így, akár agresszív volt, akár elbűvölő, ugyanazt az eredményt hozta számomra: sem almát nem ettem, sem a fagylaltot nem kóstoltam meg. Csakhogy ha fiúk közt voltam, tudtam, mi a teendő: készenlétbe helyeztem az ökleimet, enyhe terpeszállást vettem fel, és igyekeztem egyenest a másik képébe verni. Erővel vettem el az almát. De Margának puha husikája volt és türkizkék szemei. Miként szorítsd ökölbe a kezed? Ajkai üdék voltak, fogacskái nevetésre villantak. Mellei hegyesek, combjai pedig olyanok, hogy azonnal a villanykapcsoló felé mozdult a kezed. Ezt tetézte egy olyannyira naiv és kecses modorral, hogy ökölbe szorított kezeidet önként, megigézve lazítottad ki, miközben brutális, szőrös vadembernek érezted magad. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz a lányokhoz, akikkel korábban dolgom volt. A flörtöket és a néhány napos kiruccanásokat nem számítva két komolyabb kapcsolatom volt azt megelőzően: Andreeával és Luanával.



Uploaded byP. T.
PublisherMagvető
Source of the quotationHogyan felejtsünk el egy nőt

minimap