Arghezi, Tudor: Határozatlanság (Nehotărâre in Hungarian)

Imi voi ucide timpul si visurile, deci.
Cirpi voi pe ntuneric mantaua vietii mele.
Drept multumire sti voi ca cerurile reci
Vor strecura prin gauri lumina unei stele.

Sa las s o umple cerul cu vastul lui tezaur?
Invesmantat domneste, sa trec cu giulgiul rupt;
Pe coate cu luceferi, spoit pe piept cu aur
Si tatuat cu fulger, sa nu nving? sa nu lupt?

Sa bat noroiul vremii, cu ochii nchisi. Hlamida
Sa mi scoata n drum nerozii, rinjiti, din circiumi beti.
Ca fluturii, ce rabda sa i poarte n praf omida,
Sa rabd si eu in mine, povara, doua vieti?

Un om, trudit si acela, imi va deschide miine
Mormintul pomenirii cu mina i preacurata,
Ca sa ma fringa n soare, schimbat prin moarte n piine,
Si fratilor din urma, soptind sa ma imparta.

Dar ziua care trece si ma raneste n treacat,
Imi umileste cirja si mi incovoaie crinii,
Si inima urmeaza s atirne ca un lacat
Cu cheile pierdute, la portile luminii.

De ce nu pot sa nu stiu, de ce nu pot sa n aud
In ce sta rostul zilei si pretul de a ti o trece?
Deschide mi te, suflet, prin sapte ochi de flaut,
Si cintecul si viata si moartea sa le nece.

Egyszer majd időm, és álmaim gyilkosa leszek.
Sötétben foltozgatom létem kopott palástját.
De tudni fogom mindig, azok a hideg egek
hozzám engedik egy csillag vágyott villanását.

Engedjem, hogy az ég egész kincsével betöltse?
Úri öltözékben, szakadt halotti lepelben,
könyököm csillagokkal, testem arannyal fedve,
tűzdelve villámokkal ne harcoljak? ne győzzek?

Csukott szemmel tapossam idő sarát. Vezesse
palástom a részeg, vigyorgó semmirekellőket.
Mint pillangó, mely tűri, hernyóját porba vesse,
magamban tűrjem terhét e kettős életemnek?

Holnap egy fáradt ember, szeplőtelen kezével
az emlékezések sírját nyitja meg előttem,
hogy Napba törjön, halálom kenyérre cserélne,
és születő testvéreim közt osztana széjjel.

Az idő múlása megsebez menet közben,
mankómat megalázza, virágaim ledönti,
és mint egy rozsdás lakat, úgy lóg kopott szívem
a fény kapuja előtt, mert elvesztek kulcsai.

Mért nem bírom nem tudni, és nem hallani meg sem
az idő csörtetését, amint egyre csak siet?
Nyílj ki hát, lelkem, hét fuvolalyukon keresztül,
az időt a dal, az élet, a halál fojtsa meg.