Kapičiak, Jakub: „Ó, halál! Tied vagyok.“ („Ó, smrť! Som tvoj.“ in Hungarian)

Ľudia sa celé dni topia v individualizme.
Utápajú sa v žiadzi svojho ega.
Akoby necítili zodpovednosť za druhých.
Akoby si neuvedomovali, že už len tým, že sú, prekračujú hranice bytia druhých a osudovo doň zasahujú.
O živote tu nemôže byť ani reči.
Cítim, že treba niečo urobiť.
Odhodlal som sa bojovať proti tomu antiživotu.
Odhodlal som sa bojovať samovraždou.
Samovraždou, ktorá bude zauchom vyčíňaniu individualizmu a egocentrizmu.
Samovraždou, ktorá bude rozlepením očí.
Smrť ubližuje predovšetkým druhým.
Narušuje rovnováhu vzájomnej zodpovednosti.
Práve preto po každej samovražde nevyhnutne uskutočňujem zmŕtvychvstanie.
A takto som sa dostal mimo časovú os, mimo chronológiu a objektivitu.
Dni, týždne aj mesiace sú mi cudzie.
Môj personálny čas umŕtvuje a redefinuje objektivitu chronológie.
Stotožňuje sa s časom lyrického subjektu.
Keď lyrický subjekt vybieha spoza stodoly...
Takto sa odpravujem.
Ako na hojdačke.
Básnik ani jeho lyrický subjekt nehodnotia pohyb času ako vývinový, chronologický a kauzálne usporiadaný rad ani v rovine ontologickej, ani v rovine hodnotovej, čo je ostatne z večnostného uhla pohľadu pochopiteľné.[1]

Az emberek önimádatban áradoznak naphosszat.
Saját egyéniségük sóvárgásában fuldokolnak.
Mintha mások iránt nem éreznének felelősséget.
Mintha nem tudatosítanák, hogy létük által mások életének mezsgyéjét lépik át és abba fatálisan ütik bele az orrukat.
Életről itt szó sem lehet.
Érzem, hogy tenni kéne valamit.
Elszántam magam az antiélet elleni harcra.
Elszántam magam, hogy öngyilkossággal harcolok.
Öngyilkossággal, mely az egyéniségkultusz és önzőség garázdaságának nyaklevese lesz.
Öngyilkossággal, mely szemek feltárulása lesz.
Elsősorban másoknak árt a halál.
Kölcsönös felelősség egyensúlyát bontja meg.
Éppen ezért minden öngyilkosság után feltámadást kivitelezek.
Így kerültem idő tengelyén, időrenden és tárgyilagosságon kívül.
Napok, hetek és hónapok nekem oly idegenek.
Személyes időm érzésteleníti és újrafogalmazza az időrend tárgyilagosságát.
Költői alany korával azonosul.
Amikor pajta mögül kirohan az alany...
Így teszem el láb alól magam.
Mint egy hintán.
Költő és annak költői alanya sem értékeli fejlődésként, időrendi és okszerűen rendezett sorként az idő múlását sem léttani sem értékbeli síkon, mely az örökkévalóság szemszögéből elvégre érthető.[1]