Habaj, Michal: Mária Szentpétervárról (Mária z Petrohradu in Hungarian)

Nad tichou nocou sa mihne krídlo večnosti
a na okamih zahalí chrám ako telo dušu.

Topole snežia,
Mária nastavuje tvár spomienkam,
Mária si upravuje účes,
starostlivá, krásna Mária z Petrohradu.

 „Buďme aspoň chvíľu navždy spolu,“
poviem, ale Mária kráča 19. storočím.

Topole snežia,
Mária pohládza dušu snením,
ale duša je sťahovavý vták
a Mária už opäť kráča Petrohradom.

 „…stačí byť nehybný v nehybnom
a mnoho tisíc odlietajúcich vtákov
preletí tvojím pohľadom,“
poviem a ruka Márie usína mi v dlani.

Csendes éj felett örökkévalóság szárnya rebben
és pillanatra elfedi a templomot, mint lelket a test.

Nyárfák havaznak,
Mária[1] emlékek felé fordítja arcát,
Mária hajviseletén igazít,
oltalmazón, gyönyörű Mária Szentpétervárról.

 „Legalább egy pillanatra legyünk örökké együtt,“
mondom, de Mária a 19. században jár.

Nyárfák havaznak,
Mária ábránddal cirógatja lelkét,
de a lélek költöző madár
és Mária megint Szentpétervárott sétál.

 „…dermedtségben elég nem mozdulni
és ezernyi távozó madár
szárnyal át tekinteteden,“
mondom és Mária keze tenyeremben pihen.