Habaj, Michal: Kő tekintete (Zrenie kameňa in Hungarian)

Vy všetky pečate,
ako z vás postŕhať tváre sveta,
tisnúce sa mi do očí?
Akým zázrakom prosiť ruku,
nech vysloví dotyk?
Nech siahne do tých pavučín,
v ktorých i rozkvitnutá jabloň spí
ako medzi hviezdami?
Nech zacítim ten vietor,
čo pod obrazmi rúti sa od slova k slovu
a nenecháva na pokoji ani studne toho,
čo dávno vyschlo?
Alebo otáznik?
Akým spôsobom klásť otáznik
pred teba, láska?
A načo si klásť odpovede,
keď po nich prichádzajú vojaci?
Kameň mlčí.
A vraví tisícročným hlasom
tisícročné nie:
tomu, čo by chcelo odňať
jeho tvár
zapečatenú do svetla.

Ti pecsétek mindegyike,
szemembe nyomuló arcait
e világnak, hogyan tépjem le rólatok?
Milyen varázslattal kérleljem kezem,
hogy érintést jelezzen?
Olyan pókhálókba nyúljon,
melyekben csillagtérbéliként
szunnyad a kivirult almafa?
Érezzem szelét annak,
mi szótól szóig rohan képek alatt
és annak kútjait sem hagyja békén,
mi rég elapadt?
Netán kérdőjel?
Mi módon tegyek eléd
kérdőjelet, szerelmem?
És miért kecsegtessünk válaszokkal,
ha utánuk katonák érkeznek?
Hallgat a kő.
És ezeréves nemet mond
ezeréves hanggal:
annak, mi le szeretné emelni
fénybe pecsételt
arcát.