Damari Jasenovački (Serbian)
(Nijemi oratorijum za prošle i buduće) 1. Nevin zalogaj (Glas preplašene djevojčice, uz pratnju trube od vrbove kore s piskom od ljeskovine s kozarski prisoja) Kuda me vode, kuda mi te vode? Čemu vrisak jutra, plač jasenova? Zašto rijeka jeca, brda zašto suze i nijemi vapaj nebesa doziva? Ne daj me, mama, ostani sa mnom. Žicu što nas dijeli sprži vrelom suzom, zarij nokte u tminu, prokrči put oku i ruku pruži ukočenu. Jutro s uma sišlo, vučje čeljusti žderu komad dana, podne tetura po žednoj prašini, raspamećeno sunce ište vode, znoja; i krv bi da žeđ utoli. Samo sudba muklo iz prikrajka vreba nevin zalogaj. Čuješ li lavež? Iz mračnih pećina dolaze stoglavi zmajevi, vode vilenjake. Preklinjem te, mama, pruži mi ruku. Neću u zvjerinjak, ne daj me nikom. Hoću tvoja njedra i na njima san, topal kao mlijeko, mirisniji od pogače rumene na trpezi. Ne daj me, mama, u tvom zagrljaju biću samo drhtaj, klupko damara, i nikada neću iskati kruha nedostižnog. 2. Jauk večeri (Grca za dan ostarjela majka; samo joj u oku vatra. Moguć diskretan zvuk flaute, tanan kao da dopire iz sna) Skutren u paviti, ogrnut maglom, skončava ranjen dan. Jauče veče. Naš djelić vasione osvaja noć. U blato kaplju zvijezde, krastače žabe žderu njihov sjaj. Bljuje nebo tamu. Zemlja kostima bremenita utrobu bolnu krije od pogleda. Počinje bludni pir satanskih kama nezasitih. Kuda mi te vode, kuda me vode Ko drumove mrsi u čvor bespuća? Premosti ponor i pruži mi ruku, drhtaje tvoje hoću da osjetim na grudima svojim. O, čedo moje, nevene rumeni, od tratinčica vijenac što si mi ga plela, čizma grubo gazi, u prašinu pretvara nepovratno. Nemoćne mi ruke ranjava usud. U duši pustoš. Kosu raspletenu kljuju crne ptice, u praznoj duplji ugasli sjaj oka traže, ptiće da nahrane. Zove noć na gozbu bola. Vidiš li, diko, oganj na Planini? Pamti puteve zgarištu što vode, plamičke gledaj, za povratak to su putokazi. 3. Prazno gnijezdo (Bolno cvili majka kojoj su oteli nerođeno dijete; najprije u daljini, potom u približavanju, grmljavina gromova) Kob je odbravila paklena vrata, stud daždom krvavim ognjišta škropi, sofra korovom obrasla, ni mrsa na njoj, ni soli; samo klupko guja ljetinu tamani. Prazna gnijezda natkrilili kopci. U vrutke mutne skrio se muk. Predaka davnih kletva stiže li nas, ili je nevremena predskazanje? Vatra u mozgu, led mi u utrobi. Šta traži kama tamo gdje je nježni izvor prapočela, u odaji sna zar čeliku je ležaj? Drhti dašak života životu još neuk, uza se ledene pelene privija. Zraka ište pupoljak, a zraka se boji. O, sudbo, u utrobi mojoj kosmos zadrhtao. Žuč plod omotala, postelju tvrdu u trnju mu sprema. Pjevaju mrtvi u horu nijemom. Nabrekle dojke plaču u pomami, mlijeko traži damare potomstva. Utroba prazna, ohola pustoš u njoj bol gnijezdi. Skončalo i proviđenje. Zar ne znaš, kamo, da je kosmos cijeli jedna materica? 4. Sramni konjanici (Tiho, uz tamburu trožicu, govori djevojka koja još nije život spoznala) U čednost moju prodrli uljezi. Divlje mustange gvožđem potkovali, na kopita im koplja postavili, oklope tvrde trnjem iskitili i sada haraju beskrajem nade, požudu tole sramni konjanici. Na latici jutra, tek propupaloj, otvaraju rane, trgaju niti praiskona. U njedrima tajne, ni pomisao gdje kročila nije, vatreni korbač plamen je tražio, a našao led. Čujem topot. Pod kopitama drhti sva Planeta. Zar ptica da ostane u tutnju neranjena? U krletki sanja draganu sam svome goluba čuvala, a golubu mome krila podrezali. Da li su suroviji konji ili jahači? Vri bol u duši. U ambis, u trbuh napaćene zemlje pada nebo. Zvijezde lednim sjajem tješe ukroćene vulkane. Čednost moja roni nijeme suze. Bez oslonca ostaje kosmos. Hoće li ždrijepci podivljali pregaziti embrion vasione? 5. Brodovi i brodari (Pjeva hor mrtvih, bez muzičke pratnje; čak je suvišan i reski psik kame) Ižednjela Rijeka ište naša tijela, oni joj ih daju. Svikli da gubimo, duž beznadnih obala u vodi čudne brodove gradimo i tako bivamo istovremeno i brodovi i brodari. Kormila polomljena pa uprkos razumu brodovlje nam plovi od ušća ka izvorištu. Žeđ da utoli, u svoju maticu, u krvotok hladni, popucale vene iz naših tijela Rijeka spaja, i vodotokom krv tmasta otiče u prapočelo. Virovi prijete, kob oluje sprema, nemani gladne razjapljenih ralja traže zalogaj. Ali, šta nam mogu? Mi smo već danas uspomena. Plove mrtve lađe kraj divljih njiva, oranicama korov ižđikao, znoj zemlja ište, krv joj mrtvu daju da iskon snage njene zavaraju. Život je zamka za naivne, vatra što gasne nenadano. Ostaje nam samo Planetu da prekoračimo i smjelo nadom zakoračimo u univerzum. 6. Kosci i otkosi (Hor snažnih a nenadano sputanih muškaraca, uz čobansku pjesmu i sjetni zvuk dvojnice) Pod strehama trošnim samuju kose, varcarke ljute u korov gledaju, u trave zelene i prezrela žita, čekaju muška snaga da se vrati. Snatre u dosadi, prkose gromu oštrim vrhovima, podatno suncu sječiva britka nude. I htjele bi da pjesma umjesto vriska odjekne kosilištem. Snagu mišića priželjkuju kose, prašnjavi klepac i vodijer stari, pa bi u livade, u rosu, u žar; i kamen bi ljuti, i zmiji glavu, i pčeli žaoku, i draču trnje, sve bi u otkose. Al' snage nema. Muk na plandištima. Skriven u šušnju mre život i nemoć baulja pustim drumovima. Snagu hoće kose, a naša snaga, kamom sputana, u žicama kopni. Drugi su kosci dograbili kose i sada pomamno, mjesto u vodu, u krv močila umaču, travu traže među lobanjama. Vene bi naše u snoplje, prkos da ukrote. Kosci više nismo. Samo smo brojevi u otkosima. 7. Jasenka među jasenovima (Govori se uz vrlo tihu klavirsku pratnju koja nadjačava kanonadu topova) Zagledan u ljepotu travke, tamo iza žice, koju stražareva noga još zgazila nije, kostur je jedan, opčinjen bogatstvom rajske trpeze, vidio leptira. Kroz vrisak i jauk, tananom niti što smrt od života razdvaja, radost je s krila šarenih, okrznuvši travku, u zgasli pogled pohrlila. Bijedo nebeska, pohlepi sklona, da li vidiš raskoš ovozemaljsku? Travka i leptir u vremenu istom, u istoj vaseljeni. Čovjeku da l' treba više? Bljesak sa kame u kal uranja, stidi se bljesak sjaja svog, sunce bi u goru, u vodu, u mrak, i dan se srami, ništavna mu svjetlost skamenjena. Odjednom škripnu kostur. Mrak sprži sve. Ostade samo travka i ostade leptir. I čudo se zbi: sjedinjeni, prkoseći prahu i nevremenu, leptir i travka čedo iznjedriše, djevojku vitu od snova sazdanu. I Jasenka među jasenovima vito kolo vodi, mrtvoga traži kolovođu. 8. Bajka o srcu (Pjeva mješoviti hor, uz vedru orkestarsku pratnju) Kuca mrtvo srce, tihi damari svemir uzdrmali. Pred snagom klice što iz njega buja drhte planine, rijeke tok mijenjaju, u nova korita vodu bi i sputanu moć. Strahuje čelik pred krilom leptira, oluje strašne zaustavlja dašak, niti sna lome okove i žice podivljale. Nad grobnicama raste bujna trava. Za zelen njenu kuca mrtvo srce – u vodi, u ognju, na zgarištima. U veni zri nada. Izrasta cvijet iz sveloga stabla, latice rosne pruža ka Planini, hoće istinu da nadraste, prašnikom da oplodi tučak vasione i da dosegne nemoguće. S lica dana sunce razgoni maglu, oblaci nova utočišta traže. Kuca mrtvo srce. Mrske nemani u nigdinu bježe, u neprohodu da neizlječive rane vidaju bez vidara. Vidicima tijesno u očima. Na zgarištu raskovnik izlistao, iz svakog lista rastu stolisnici. |
Jaszenováci ütőerek (Hungarian)
(Néma oratórium múltaknak és jövendőeknek
1. Ártatlan falat (Riadt kislány-hang, fűzfa-trombita meg kozarai lejtőkről eredő mogyoró-szopóka kísérettel) Hová vezetnek, hát hová vezetnek? Miért a reggel-sikoly, a kőris-sírás? Miért zokog a folyó, miért sír a hegy és hívja a menny néma segélykiáltását? Anyám, ne hagyj, maradj velem. A bennünket elválasztó drótot forró könnyel semmisíts meg, vájd körmöd a sötétbe, törj utat a szemnek, nyújts kezet a dermedtnek. Elborult a reggel, nap-részeket ordas-fogak szabdalnak, forró porban tántorog a dél, a tébolyodott nap vizet, izzadtságot követel; és vért is csak szomjat oltson. Rejtekhelyről les a sors az ártatlan prédára. Hallod a csaholást? Sötét odúkból százfejű sárkányok jönnek, koboldokat vezetnek. Könyörgök, anyám, nyújtsd a kezed. Farkasok közé ne engedj. Nyugalmam tej-meleg öledben találom, illata akár a friss pogácsa-illat. Ne engedj, anyám, karodban csak remegés leszek, ütőér-dobbanás, sosem követelem majd az elérhetetlen kenyeret. 2. A est jajkiáltása (Hörög az idős anya; csak szemében a tűz. Halk fuvola-hang, olyan visszafogott, mintha álomból eredne) Iszalaggal körbefont, ködbe burkolt a múló, sebesült nap. Jajgat az est. Éjt világegyetem-részünk hódít. Sárba hullanak a csillagok, fényüket varangyok falják. Sötétet ont az ég. Vészterhes zsigereket csontokkal tele föld takar. Mohó gonosz kések tivornyája következik. Hát hová vezetnek, hová vezetnek, Az utakat járhatatlan csapássá ki kócolja? Hidald át a szakadékot, nyújtsd a kezed, rezgéseidet egész lényemmel akarom érezni. Ó, pirospozsgás teremtményem, százszorszépből szőtt koszorúdat durva csizmák gázolják, mindörökre porrá zúzzák. Védtelen kezemet a sors sérti. Lelkemben sivatag. Kibontott hajamat fekete madarak csipkedik, üres szemgödörben kihalt szem-fényt keresnek, hogy fiókáikat etessék. Fájdalom-lakomára hívják az éjt. Látod, kedves, a tüzet a hegyen? Jegyezd meg az üszökmaradványokat, a lángot figyeld, a visszatérés útjelzői. 3. Üres fészek (Mert meg nem született gyerekét elvették, nyüszít az anya; először a távolban, majd egyre közelebbről, villámok villámlása) Kinyitotta a végzet a pokol bejáratát, véres jégesőt szór az otthonokra, az asztalon teríték helyett kóró, morzsa sehol, de só sem; csak termést pusztító kígyótömeg. Holló-temette üres fészkek. Csend fészkel a zavaros forrásban. Őseink átka ér bennünket vagy rossz időket sejtet? Agyamban tűz, bensőmben jég. A gyengéd kezdetek kezdeténél mit keres a tőr, hát acél-fekhely az álom-nyoszolya? Remeg az életre még nem érett élet, köré jeges pelenka csavarodik. Levegőt kíván a rügy, de fél a levegőtől. Ó, végzet, megremegett az űr bensőmben. Epe-bugyolált a termés, kemény fekhely a tüskésben várja. Néma kórusban énekelnek a halottak. Dagadt mellek sírnak az őrületben, utód-ütőér után kutat a tej. Üres a benső, benne fájdalmat szül a kevély sivárság. Enyészet és látomás. Hát nem tudod, te tőr, az egész kozmosz egy hatalmas anyaméh? 4. Szégyen-lovagok (Csendesen, tamburakíséret mellett beszél az életet még nem ismerő lány) Ártatlanságomba betolakodók hatoltak. Vad musztángokat vassal patkoltak, patáikra kopjákat raktak, kemény vértezetet tüskével díszítettek, most a reménytelenségben pusztítanak, a sóvárgással szégyen-lovagok végeznek. Az éppen pirosodó hajnalon sebeket nyitnak, ősszálakat szaggatnak. Titkok a keblekben, ahová gondolat sem ért, a tüzes korbács ott lángot keresett, jeget talált. Dobogást hallok. A paták alatt a Planéta remeg. Madár a dübörgésben maradhat sértetlen? A kalitkában egyedül őrzött kedveséről álmodik a galamb, de galambom szárnyait levágták. Vajh a lovak vagy a lovasok a kegyetlenebbek? A lélekben fájdalom forr. Szakadékba, a föld meggyötört gyomrába hull az égbolt. Megfékezett vulkánokat hideg fénnyel csillagok vigasztalnak. Ártatlanságom néma könnyeket ont. Támasz nélkül marad az univerzum. Legázolják-e a megvadult csikók a világegyetem magzatát? 5. Hajók és hajósok (halottak kórusa énekel, zenekíséret nélkül; még az átható kés-szisszenés is hasztalan) A szomjazó Folyó testünket kívánja, ők neki is adják. Vereséget megszokva, reményvesztett partok mentén furcsa hajókat építünk, így egyszerre hajók is, hajósok is vagyunk. Töröttek a kormányok, mégis a józan ész ellenére az eredettől a torkolatig úszik a tákolmány. Hogy szomját oltsa, sodrába, hideg vérkörébe, a Folyó testünk felszakadt vénáit kapcsolja és a vér, az a sötét, a vízárammal az őskezdetbe ömlik. Örvények fenyegetnek, fergeteget készít a sors, az éhes szörnyek falatra vágynak. De mit árthatnak? Már csak emlékek vagyunk. Vad mezők mellett halott hajók úsznak, a szántóföldeket felverte a gaz, a föld izzadtságot óhajt, halott-vért kap, hogy ezzel őserejét félrevezessék. A naivak számára kelepce az élet, váratlanul kihunyó tűz. Nem tehetünk mást, áthágva a Bolygót bátran, reménnyel tele az éterbe lépünk. 6. Kaszások és kaszálék (A pásztordallal kísért erős, de váratlanul megfékezett férfi-kórus és a női hasonmás szomorú hangja) Rozzant tetők alatt magányos sarlók, dühösek a kaszák, látják a kórót, a zöldellő füvet, az érett kalászt, az erős férfiak visszatérték várják. Unalmukban bágyadtak, villámmal dacolnak, élüket a napnak megadóan kínálják. És kívánságuk, sikoly helyett dal szóljon a kaszálón. Erős izomzatot kívánnak a kaszák, poros gyerkőc idős tárcsával mezőre, harmatos fűbe, forróságba készül; kemény sziklát, kígyófejet, méhfullánkot, bozóttüskét, mindent a kaszálékba. De erő nincs hozzá. Nesztelen a delelő. Avarba rejtetten haldoklik az élet, a kihalt országutakon tehetetlenség botorkál. Erőt kíván a kasza, de erőnk szuronnyal fékezett, drótok között kopik. A kaszákat mások kaparintották meg, élvezettel most nem vízbe, vérbe mártják, füvet koponyák között keresnek. Hogy a dacot fékezzék, kévébe érrendszerünket kötnék. Nem vagyunk már kaszások. Csak számok a kaszálékban. 7. Kőriske* a kőrisek között (Ágyúdörgést elnyomó, nagyon halk zongoraszó melletti beszélgetés) Az őr csizmája által még nem letaposott, drót mögötti friss füvet bámuló csontváz, a mennyei terített asztal gazdagságát csodálva, lepkét látott. Sikoly és jajszón keresztül az öröm, az életet és halált elválasztó keskeny szálon, a tarka szárnyakról, füvet súrolva, kihunyt tekintetbe sietett. Te sóvárgásra hajlamos égi nyomor, ezen a földön a fényűzést látod-e? Fűszál és lepke ugyanabban a jelenben, ugyanabban az űrben. Kell ennél több az embernek? Késről a csillám sárba merül, szégyelli fényét a csillám, a nap hegyre, vízbe, sötétbe hatolna, a nap is szégyenkezik, semmis a fény, kővé vált. Most csont csikordul. A sötét mindent felperzsel. Marad a fűszál és a lepke. És íme a csoda: egyesülve, porral és ítéletidővel dacolva, a lepke és a fűszál újszülöttet hoznak létre, káprázatból teremtett menyecskét. És Kőriske a kőrisek között vezeti a kólót, halott előtáncosát keresi. *Kőriske – Jasenka szerb női névből a fordító által képzett női név. 8. Mese a szívről (Vegyes kórus énekel, vidám zenekar kísérettel) Dobog a halott szív, csendes ütőerek világűrt rendítenek. A belőlük eredő csíra erejétől hegyek remegnek, folyók irányt váltanak, új mederben immár a visszafojtott erő. Lepkeszárnytól retten az acél, hatalmas viharokat sóhaj állít, álomszálak bilincseket, drótokat zúznak. A sírok felett dús a fű. Ha zöld is, halott szív dobog – vízben, tűzben, tűzmaradványokban. Remény érik az erekben. Virág nyílik a hervadt szárból, harmatos szirmokat nyújt a Hegy felé, az igazság fölé kapaszkodik, porzójával az űr termőjét akarja termékenyíteni és a lehetetlent elérni. A nap az arcokról ködöt oszlat, a felhők új menedéket keresnek. Dobog a halott szív. Komor szörnyek a semmibe szöknek, az átjárhatatlanba, gyógyítatlan sebeket természetgyógyász nélkül gyógyítanak. Szűkös a láthatár a szemnek. A tűzmaradványon kocsord virít, minden egyes levélből cickafark bújik elő. Folyó = Száva Hegy = Kozara A jaszenováci haláltábor a Száva partján épült, ahonnan látszik a Boszniában lévő Kozara hegy.
Uploaded by | Fehér Illés |
Source of the quotation | https://feherilles.blogspot.rs/ |
|