Đogatović, Ratko: A költő magánszáma (Monolog pjesnika in Hungarian)

Slučaj je htio da budem pjesnik.

I sada sam ovdje,

osuđen i raspet između sebe i stvarnosti.

Nenadoknadin kod svoga gubitka,

u svom neshvatljivom položaju,

da imenujem svijet bez ljepote,

da govorim o čovjeku bez vrijednosti,

da uskrsavam nepostojećeg boga,

da opisujem ljubav koja je mrtva,

da svjedočim pred slabim duhom vremena,

da pišem umjesto da živim,

da živim tek pošto pišem,

da žalim sebe u progonstvu,

da se zanosim tlapnjama.

Ili da postojim tobož za besmrtne dionice.

Uzalud.

Zbilja, mogu jedino da ćutim,

ovdje, gdje ne mogu ni postojati ni biti,

ovdje, gdje neshvaćen i odsudan moram umrijeti.

A véletlennek köszönhetően lettem költő.

És most itt vagyok,

önmagam és a valóság között elítélve, megfeszítve.

Pótolhatatlan veszteségemben,

meg nem értett helyzetemben

hogy megnevezzem meg a világot, a rútat,

hogy beszéljek az emberekről, a semmirekellőkről,

hogy keltsem életre istent, a nemlétezőt,

hogy írjam le a halott szerelmet,

hogy tanúskodjak az időről a rossz szellem előtt,

hogy írjak ahelyett hogy éljek,

hogy csak azután éljek, hogy írtam,

hogy sajnáljam magam a száműzetésben,

hogy magamat hitegessem ábrándokkal.

Vagy csak létezzek a halhatatlan részeként.

Mindhiába.

Igen, az egyedüli amit tehetek, hallgatok,

itt, ahol se nem vagyok, se nem létezem,

itt, hol  meg nem értetten, perlekedve kell meghalnom.