Đogatović, Ratko: Mese (Kaza in Hungarian)

                         Svejedno

krenemo li od početka, sredine ili kraja

ili iz samog središta zbivanja i stvari,

vidiš kako smo svi zadešeni

                        u svojoj odsutnoj tački.

Dok se zemlja vrti oko ledene ose,

mi se ravnamo prema časovnicima i prolazimo.

Vrijeme je uvijek na pozitivnoj nuli.

Dakle, neriješeneo.

Smrt kao sjenka, korača iza nas, i vreba:

njen zagrljaj je ništavilo.

Dotle, onamo, u neporednoj stvarnosti,

život je jedna svakodnevna trka i borba,

svakodnevna muka i svodnevno izdajstvo:

ili nam bježi ili nam osporava:

čovjek je rupa,

i shvata li svoj nemogući položaj, jedinstveni,

svoj nerješivi spor i apel, onda zna,

da postoji ovdje pred većom sudbinom,

a, uspravi li se prema nebu, ili upita za usud,

odgovor je večno ćutanje, ćutanje i ravnodušnost.

                        Mindegy

hogy a kezdettől vagy a végtől

vagy az események közéből indulunk,

végső pillanatunkban

                       mindannyian megrettenünk.

Míg a föld fagyos tengelye körül forog,

mi órák után igazodunk és átjutunk.

Az idő mindig a pozitív nullán van.

Tehát, döntetlen.

A halál árnyékként követ és les:

ölelése megsemmisülés.

Addig, a valóság közvetlen közelében,

mindennap rohanás, létharc,

mindennap kín, mindennap árulás;

vagy menekülés vagy kihívás:

űr az ember,

és ha felfogja lehetetlen helyzetét, egyediségét,

megoldhatatlan perét és reményét, akkor tudja,

itt egy magasabbrendű sors előtt áll,

és ha az ég felé tekint vagy sorsa után érdeklődik,

örökös hallgatás a válasz, hallgatás és közöny.