Bachmann, Ingeborg: Koradél (Früher Mittag Magyar nyelven)

Still grünt die Linde im eröffneten Sommer,

weit aus den Städten gerückt, flirrt

der mattglänzende Tagmond. Schon ist Mittag,

schon regt sich im Brunnen der Strahl,

schon hebt sich unter den Scherben

des Märchenvogels geschundener Flügel,

und die vom Steinwurf entstellte Hand

sinkt uns erwachende Korn.

Wo Deutschlands Himmel die Erde schwärzt,

sucht sein enthaupteter Engel ein Grab für den Haß

und reicht dir die Schüssel des Herzens.

Eine Handvoll Schmerz verliert sich über den Hügel.

Sieben Jahre später

fällt es dir wieder ein,

am Brunnen vor dem Tore,

blick nicht zu tief hinein,

die Augen gehen dir über.

Siben Jahre später,

in einem Totenhaus,

trinken die Henker von gestern

den goldenen Becher aus.

Die Augen täten dir sinken.

Schon ist Mittag in der Asche

krümmt sich das Eisen, auf den Dorn

ist die Fahne gehißt, und auf den Felsen

uralten Traums bleibt fortan

der Adler geschmiedet.

Nur die Hoffnung kauert erblindet im Licht.

Lös ihr Fessel. führ sie

die Halde herab, leg ihr

die Hand auf das Aug, daß sie

kein Schatten sersengt!

Wo Deutschlands Erde den Himmel schwärzt,

sucht die Wolke nach Worten und füllt den Krater mit Schweigen,

eh sie der Sommer im schütteren Regen vernimmt.

Das Unsägliche geht, leise gesagt,

übers Land:

schon ist Mittag.

A nyitott nyárban békésen zöldell a hárs,

a városokból kitoloncolva feldereng

fakón a nappali hold. Már itt a dél,

már mozdul a kútban a fény,

már rebben a tetők alatt a mesék

madarának fosztott szárnya is,

s a kődobástól kacska kéz

az ébredő vetésben elmerül.

Hol Németország egétől sötétlik a Föld,

lefejezett angyala a gyűlölet számára sírt

keres s a szív edényét nyújtja feléd.

Egy marék fájdalom párolog el a dombokon.

A kapunál, hét év után,

megint eszedbe jut,

a kút előtt – ne nézz

túl mélyre, mély a kút,

szemedbe fut a könny.

Egy hullaház, hét év után,

benne a tegnapi

hóhérok fogják az arany

kupát felhajtani.

Szemed lesütheted.

Már dél van, a hamuban

hajlik a vas, a tüskebozótra

felvonták a zászlót, az ősi álmok

szikláján ezentúl odavasalva

marad a sas.

Csak a reménység kuporog elvakultan a fényben.

Béklyóit oldd el, vezesd alá

az ereszkedőn, és kezeddel takard

el a szemét, nehogy egy árnyéktól

megperzselődjön

Hol Németország földjétől sötétlik az ég,

szavakat keres a felhő s a bombakrátert

megtölti csönddel,

a záporozó nyár mielőtt kihallaná.

A halkan kimondott kimondhatatlan húz el

a táj felett:

ez már a dél.