Tieck, Ludwig: Kétség (Zweifel Magyar nyelven)

Sind es Schmerzen, sind es Freuden,

Die durch meinen Busen ziehn?

Alle alten Wünsche scheiden,

Tausend neue Blumen bluhn.

Durch die Dämmerung der Thränen

Seh ich ferne Sonnen stehn, –

Welches Schmachten! welches Sehnen!

Wag' ich's! soll ich näher gehn?

Ach! und fällt die Thräne nieder

Ist es dunkel um mich her,

Dennoch kömmt kein Wunsch mir wieder,

Zukunft ist von Hoffnung leer.

So schlage denn, sterbendes Herz,

So fließet denn, Thränen, herab,

Ach Lust ist nur tieferer Schmerz,

Leben ist dunkeles Grab. –

Ohne Verschulden

Soll ich erdulden?

Wie ist's, daß mir im Traum

Alle Gedanken

Auf und nieder schwanken!

Ich kenne mich noch kaum.

O hört mich ihr gütigen Sterne,

O höre mich, grünende Flur,

Du, Liebe, den heiligen Schwur:

Bleib ich ihr ferne,

Sterb ich gerne.

Ach! nur im Licht von ihrem Blick

Wohnt Leben und Hoffnung und Glück.

Fájdalom vagy öröm árja,

mely bensőmön átvonul?

Hervad szívem régi vágya,

s friss virág ezer virul.

Könnyek alkonyán keresztül

messzi nap küld új tüzet.

Vágyam sóvárogva rezdül:

közeledjem? Merhetek?

Ah, lehullt a könny, sötét lett

körülöttem hirtelen.

Vágyam vissza mégse térhet,

a jövő reménytelen.

Verj hát zakatolva szivem,

ontsd arcom a könny özönét,

a kéj keserű ma nekem,

s éjszinü kripta a lét.

Bűntelen, árván

tűrve mi vár rám?

Álmom sem menedék:

száz kusza képzet

szántja nyüzsögve a mélyet.

Magam sem ismerem még.

Figyeljetek, jó csillagok az égen,

s te nyári mező, viruló!

Végső, nemes esküm e szó:

őt sose kérem,

s eldobom éltem.

Ah! Csak az ő szeme osztja a fényt,

az üdvöt, erőt, a reményt!