Bobrowski, Johannes: Egy folyami halász emlékére (Gedächtnis für einen Flußfischer Magyar nyelven)

Immer
mit den Flügen der Elstern
dein weißes Gesicht
in den Wälderschatten geschrieben.
Der mit dem Grundfisch zankt,
laut, der Uferwind fragt:
Wer stellt mir das Netz?
 
Keiner. Der vogelfarbne
Stichling schwimmt durch die Maschen,
baut ein Nest für die Brut,
über dem Hechtmaul der Tiefe
eine Laterne,
leicht.
 
Und wer teert meinen Boden,
sagt der Kahn, wer redet
mir zu? Die Katze
streicht um den Pfahl
und ruft ihren Barsch.
 
Ja, wir vergessen dich schon.
Doch der Wind noch gedenkt.
Und der alte Hecht,
ist ohne Glauben. Am Hang
schreit der Kater lange:
Der Himmel stürzt ein!

Fehér arcod
a szarkák szárnyaival
örökre belerajzolva
az erdők árnyaiba.
S a parti szél a halakkal
kötődve hangosan kérdi:
ki feszít nekem hálót?
 
Senki. A madárszinű pikó
átúszik a szemek közt,
íváshoz fészket épít,
s a mélység csukatorka
fölött egy lámpa
világít.
 
S ki kátrányozza be aljamat,
mondja a csónak, ki szól
hozzám? A macska
a cölöphöz dörgölődzve
kéri sügérjét.
 
Igen, már elfelejtünk.
De a szél emlékezik még.
S a vén csuka
váltig gyanakszik. A lejtőn
hosszan vonyít a macska:
Beomlik az ég!