Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Ball, Hugo: János, a körhintaló (Das Carousselpferd Johann Magyar nyelven)

Ball, Hugo portréja

Das Carousselpferd Johann (Német)

 "Eins ist gewiß", sprach Benjamin, "Intelligenz ist Dilettantismus. Intelligenz blufft uns nicht mehr. Sie schauen hinein. Wir schauen heraus. Sie sind Jesuiten der Nützlichkeit. Intelligent wie Savonarola, das gibt es nicht. Intelligent wie Manasse, das gibt es. Ihre Bibel ist das bürgerliche Gesetzbuch."
"Du hast recht", sagte Jopp, "Intelligenz ist verdächtig: Scharfsinn lancierter Reklamechefs. Der Asketenverein zum häßlichen Schenkel hat die Platonische Idee erfunden. "Das Ding an sich" ist heute ein Schuhputzmittel. Die Welt ist keß und voll Epilepsie."
"Genug", sprach Benjamin, "mir wird übel, wenn ich von 'Gesetz' höre und von 'Kontrast' und 'Harmonie' und von 'Also' und 'folglich'. Das Zebu ist ein ostindischer Ochse. Und der Lämmergeier keine Stopfgans. Ich hasse die Addition und die Niedertracht. Man soll eine Möve, die in der Sonne die Schwingen putzt, auf sich beruhen lassen und nicht 'also' zu ihr sagen. Sie leidet darunter."
"Also", sprach Stießelhäher, "laßt uns das Carousselpferd Johann in Sicherheit bringen und einen Kantus singen aufs 'Fabelhafte'."
"Ich weiß nicht", sprach Benjamin, "wir sollten doch lieber sofort das Carousselpferd Johann in Sicherheit bringen. Es sind Anzeichen vorhanden, dass Schlimmes bevorsteht."
In der Tat waren Anzeichen vorhanden, dass Schlimmes bevorstand. Ein Kopf war gefunden worden, der schrie "Blut! Blut! Blut!" unstillbar und Petersilien wuchsen ihm über die Backen herunter. Die Thermometer standen voll Blut. Und die Muskelstrecker funktionierten nicht mehr.
Auf himmelblauer Tenne aber, mit großen Augen, ganz in Schweiß gebadet, stand das Carousselpferd Johann. "Nein nein", sagte Johann, "hier bin ich geboren, hier will ich sterben." Das war eine Unwahrheit. Denn Johanns Mutter stammte aus Dänemark. Der Vater war Ungar. Man wurde sich aber doch einig und floh noch in selbiger Nacht.
"Parbleu", sagte Stießelhäher, "hier hat die Welt ein Ende. Hier ist eine Wand. Hier kommen wir nicht weiter." In der Tat gab es da eine Wand. Die stieg senkrecht zum Himmel.
"Lachhaft", sprach Jopp, "wir haben die Fühlung verloren. Ließen uns da in die Nacht hinein und haben vergessen, Gewichtsteine an uns zu hängen."
"Papperlapapp", sprach Stießelhäher, "hier müffelt's. Ich gehe nicht weiter. Hier liegen Fischböcke. Hier waren die Seekatzen am Werk. Hier hat man die Wellenböcke gemolken."
"Weiß der Teufel", sprach Runzelmann, "auch mir ist nicht recht geheuer. Man wird uns die Scharlatanenhemden über die Ohren ziehen." Er schlotterte heftig.
"Das Ganze halt!" befahl Benjamin, "was steht da? Ein Zeiserlwagen? Grün mit Gitterfenstern? Was wächst da? Agaven, Fächerpalmen und Tamarinden? Jopp, sieh im Zeichenbuch nach, was das zu bedeuten hat!"
"Kommen Sie näher, meine Herren", ließ sich plötzlich eine Stimme vernehmen. "Sie sind auf dem Holzweg." Es war der Häuptling Feuerschein. "Wo tappen Sie nächtlicherweile herum? Und in welchem Aufzug? Nehmen Sie die Celluloidnasen ab! Demaskieren Sie sich! Man kennt Sie. Was sind das für Schellenbäume, die Sie da bei sich tragen?"
"Das sind Pritschen und Klingelstöcke und Narrenpeitschen, mit Verlaub."
"Was ist das für ein Blasinstrument?"
"Das ist der Nürnberger Trichter."
"Und was ist das für ein Watteklumpen da an der Leine?"
"Das ist das Carousselpferd Johann, bestens in Watte verpackt."
"Larifari, was wollen Sie mit dem Carousselpferd hier in der Libyschen Wüste? Wo haben Sie das Pferd her?"
"Es ist gewissermaßen ein Symbol, Herr Feuerschein. Wenn Sie gestatten. Sie sehen nämlich in uns den sterilisierten Phantastenklub 'Blaue Tulpe'."
"Symbol hin, Symbol her, Sie haben das Pferd dem Heeresdienste entzogen. Wie heißen Sie?"
"Das ist ein entsetzlicher Kerl", sagte Jopp leise zu Stießelhäher, "das ist ja die glatte Robinsonade."
"Mumpitz", sprach Stießelhäher, "er ist eine Fiktion. Das hat dieser Benjamin angerichtet. Er denkt sich das aus und wir haben zu leiden darunter."
"Sehr geehrter Herr Feuerschein! Ihr conföderiertes Naturburschentum imponiert uns nicht. Noch Ihre Latwergfarbe. Noch Ihre entliehene Kinodramatik. Aber ein Wort zur Aufklärung: Wir sind Phantasten. Wir glauben nicht mehr an die Intelligenz. Wir haben uns auf den Weg gemacht, um dies Tier, dem unsere ganze Verehrung gilt, vor dem Mob zu retten."
"Ich kann Sie verstehen", sprach Feuerschein, "aber ich bin außer Stande, Ihnen zu helfen. Steigen Sie ein in den Zeiserlwagen! Auch das Pferd, was Sie da bei sich haben! Vorwärts marsch, keine Umstände, einsteigen!"
Die Hündin Rosalie lag schwer in den Wochen. Fünf junge Polizeihunde erblickten das Licht der Welt. Sie trugen preußische Wappen und hatten naßgraue Köpfe. Auch fing man um diese Zeit in einem Spreekanal zu Berlin einen chinesischen Kraken. Das Tier wurde auf die Polizeiwache gebracht.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.ben-at-work.com/de

János, a körhintaló (Magyar)

– Egy biztos – szólt Benjámin – az intelligencia dilettantizmus. Az intelligencia már nem csap be bennünket. Ők benéznek. Mi kinézünk. Ők a hasznosság jezsuitái. Intelligens, mint Savonarola, olyan nincs. Intelligens, mint Manasse, az van. Bibliájuk a polgári törvénykönyv.
– Igazad van – mondta Jopp – az intelligencia gyanús: ismert reklámfőnökök eszessége. A csúnya combhoz címzett aszkétaegylet feltalálta a platóni ideát. „A magánvaló dolog” ma cipőpaszta. A világ vagány és csupa epilepszia.
– Elég – mondta Benjámin – rosszul leszek, ha „törvény”-ről hallok és „kontraszt”-ról és „harmóniá”-ról és „imígyen”-ról és „következésképp”-ről. A zebu kelet-indiai ökör. A szakállas saskeselyű pedig nem tömnivaló liba. Gyűlölöm az addíciót és az aljasságot. A napon szárnyát tisztogató sirályt hagyjuk békén, és ne mondjuk neki, hogy „imígyen”. Attól szenved.
– Imígyen – szóla Fajankószajkó – vigyük biztos helyre Jánost, a körhintalovat, és gyújtsunk nótára „mesés” módra.
– Nem tudom – mondá Benjámin – inkább azonnal biztos helyre kellene vinnünk Jánost, a körhintalovat. A jelek arra utalnak, hogy rossz közelg.
Valóban arra utaltak a jelek, hogy rossz közelg. Találtak egy fejet, amely így kiáltott: „Vér! Vér! Vér!”, nem lehetett elhallgattatni, és petrezselyem nőtt le az arcán. A hőmérők tele voltak vérrel. És már nem működtek az expanderek.Az égszínkék szérűn viszont, tágra nyílt szemmel, izzadságban úszva ott állt János, a körhintaló.
– Nem, nem – mondta János – itt születtem, itt is akarok meghalni. – Ez azonban nem volt igaz. Mert János anyja Dániából származott. Az apja magyar volt. Mégis egyezségre jutottak, és még aznap éjjel elmenekültek.
– Parbleu – mondta Fajankószajkó – itt vége van a világnak. Itt egy fal. Itt nem jutunk tovább.Tényleg volt ott egy fal. Függőlegesen meredt az ég felé.
– Nevetséges – mondta Jopp – az összeköttetést vesztettük el. Belekeveredtünk az éjszakába, és elfelejtettünk kősúlyokat akasztani magunkra.
– Papperlapapp – szóla Fajankószajkó – itt dohszag van. Nem megyek tovább. Itt halbakok hevernek. Itt tengeri macskák munkálkodtak. Itt megfejték a tengelybakokat.
– Ördög tudja – mondá Ráncos –, nekem sem valami kellemes itt. A fejünkre fogják húzni a sarlatáningeket. – Hevesen remegett.
– Álljon meg a menet! – parancsolta Benjámin – Mi az ott? Ekhósszekér? Zöld, rácsos ablakos? Mi nő ott? Agávék, legyezőpálmák és tamariszkuszfák? Jopp, nézd csak meg a jelek könyvében, mit jelentsen ez!
– Jöjjenek közelebb, uraim – hallatszott hirtelen egy hang. – Rossz úton járnak. – Tűzfény törzsfőnök volt az. – Merrefelé tapogatóznak ezen éji órán? És miféle menetben? Vegyék le celluloidorrukat! Maszktalanítsák magukat! Ismerősek ám. Miféle csörgőjátékokat hoznak magukkal?
– Ezek, engedelmével, kereplők és csörgőbotok és bohócostorok.
– Hát az meg miféle fúvós hangszer?
– Ez a nürnbergi tölcsér.
– És az miféle vattacsomó ott a pórázon?
– Ez János, a körhintaló, jól becsomagolva vattába.
– Lárifári, mit akarnak azzal a körhintalóval itt, a Líbiai-sivatagban? Honnan szerezték a lovat?
– Ez bizonyos szempontból szimbólum, Tűzfény úr. Ha megengedi. Mi ugyanis nem vagyunk mások, mint a „kék tulipán” sterilizált fantasztaklub.
– Szimbólum ide vagy oda, a lovat kivonták a hadkötelezettség alól. Nevük?
– Ez aztán borzalmas fickó – mondta Jopp halkan Fajankószajkónak – tisztára mint egy robinzonád.
– Humbug – szóla Fajankószajkó – ő fikció. Emiatt a Benjámin miatt van az egész. Kigondolja magának, mi meg szenvedhetünk miatta. „Igen tisztelt Tűzfény úr! Konföderált természetes legényvolta nem imponál nekünk. Sem szilvalekvárszíne. Sem kölcsönzött mozidramatikája. De egy szót felvilágosításképpen: fantaszták vagyunk. Már nem hiszünk az intelligenciában. Azért indultunk útnak, hogy ezt az állatot, akit teljes szívünkből tisztelünk, megmentsük a csőcseléktől.”
– Megértem magukat – mondta Tűzfény –, de nem áll módomban, hogy segítsek. Szálljanak be az ekhósszekérbe! A ló is, ami magukkal van! Előre, mars, ne vacakoljunk, beszállás!
Rozália, a szuka vajúdott. Öt fiatal rendőrkutya látta meg a napvilágot. Porosz címert viseltek, és nedvesszürke fejük volt. Ezidőtájt a berlini Spree-csatornában fogtak egy kínai polipot is. Az állatot a rendőrőrsre szállították.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.artpool.hu/dada/mozgalom

minimap