Rilke, Rainer Maria: Nők éneke a költőhöz (Gesang der Frauen an den Dichter Magyar nyelven)

Sieh, wie sich alles auftut: so sind wir;

denn wir sind nichts als solche Seligkeit.

Was Blut und Dunkel war in einem Tier,

das wuchs in uns zur Seele an und schreit

als Seele weiter. Und es schreit nach dir.

Du freilich nimmst es nur in dein Gesicht,

als sei es Landschaft: sanft und ohne Gier.

Und darum meinen wir, du bist es nicht,

nach dem es schreit. Und doch, bist du nicht der,

an den wir uns ganz ohne Rest verlören?

Und werden wir in irgendeinem mehr?

Mit uns geht das Unendliche vorbei.

Du aber sei, du Mund, dass wir es hören,

du aber, du Uns-Sagender: du sei.

Nézd, ez vagyunk: kinyíl minden feléd,

mert boldogság vagyunk mi legkivált.

Mi egy állatba vér volt és setét,

az nőtt bennünk lélekké és kiált,

mint lélek. És hozzád kiált, beszél.

Te az arcodba lágyan fölveszed,

mint tájad: nincsen benne szenvedély.

S ezért azt hisszük, hogy nem is neked

kiált ez itt. Ám, mondd, van-e nekünk,

kiben mi ily egészen elveszünk?

Tudnánk-e másban, jobban, szebben élni?

Mivélünk elmúlik a végtelen.

De légy te száj, hogy halljuk is zenélni,

te Minket-Mondó légy te: légy jelen.