Rilke, Rainer Maria: Hajnali ének (Östliches Taglied Magyar nyelven)

Ist dieses Bette nicht wie eine Küste,

ein Küstenstreifen nur, darauf wir liegen?

Nichts ist gewiß als deine hohen Brüste,

die mein Gefühl in Schwindeln überstiegen.

Denn diese Nacht, in der so vieles schrie,

in der sich Tiere rufen und zerreißen,

ist sie uns nicht entsetzlich fremd? Und wie:

was draußen langsam anhebt, Tag geheißen,

ist das uns denn verständlicher als sie?

Man müßte so sich ineinanderlegen

wie Blütenblätter um die Staubgefäße:

so sehr ist überall das Ungemäße

und häuft sich an und stürzt sich uns entgegen.

Doch während wir uns aneinander drücken,

um nicht zu sehen, wie es ringsum naht,

kann es aus dir, kann es aus mir sich zücken:

denn unsre Seelen leben von Verrat.

Nem olyan, mint a tengerpart, az ágyunk,

csak partszegély, hol fekszünk elheverve?

Kemény melled egyetlen bizonyságunk,

mely túlnő mindenen és szédit egyre.

Mert ez az éj, melynek sok hangja kélt,

hol hívja s tépi egymást annyi állat,

nem szörnyű idegen nekünk? S miként:

mi künn, lassan, nap néven, ujra támad,

abból kettőnk ennél tán többet ért?

Oly szorosan egymáshoz kell feküdnünk,

mint porzók körül a szirmok a kelyhen:

mert oly naggyá nőtt már a mérhetetlen

s feltorlódva rohan ránk körülöttünk.

Mégis, míg tagjaink összetapadnak,

hogy ne lássuk, mint jő az áradás,

belőled vagy belőlem kiszakadhat:

mert lelkünk kenyere az árulás.