Rilke, Rainer Maria: Szonettek Orpheuszhoz I.1 (Die Sonette an Orpheus I 1 Magyar nyelven)

Da stieg ein Baum. O reine Übersteigung!

O Orpheus singt! O hoher Baum im Ohr!

Und alles schwieg. Doch selbst in der Verschweigung

ging neuer Anfang, Wink und Wandlung vor.

Tiere aus Stille drangen aus dem klaren

gelösten Wald von Lager und Genist;

und da ergab sich, daß sie nicht aus List

und nicht aus Angst in sich so leise waren,

sondern aus Hören. Brüllen, Schrei, Geröhr

schien klein in ihren Herzen. Und wo eben

kaum eine Hütte war, dies zu empfangen,

ein Unterschlupf aus dunkelstem Verlangen

mit einem Zugang, dessen Pfosten beben, -

da schufst du ihnen Tempel im Gehör.

Ím, egy fa nőtt! Ó fénylő túlnövekvés!

Ó zengő Orpheusz! Fül fája, nagy!

S lett minden néma. Aztán újrakezdés

mozdult, jel támadt, változás fakadt.

A bomlott erdőből vadak lopóztak

puhán elő, otthagyván vackaik,

s hogy nem riadtság s fondorlat lakik

csöndességükben, s hogy csak hallgatóztak,

ekkor kitűnt. Szívükre nem hatott

bőgés, üvöltés, jaj. De hol kicsinyke

kunyhó állt, menhelyként a legsötétebb

vágyódás ellen, melybe míg betértek,

a félfák is reszkettek lépteikre -

itt raktál nékik dalból templomot.