Rilke, Rainer Maria: Szonettek Orpheuszhoz I. 10 (Die Sonette an Orpheus I 10 Magyar nyelven)

Euch, die ihr nie mein Gefühl verliesst,

grüß ich, antikische Sarkophage,

die das fröhliche Wasser römischer Tage

als ein wandelndes Lied durchfließt.

Oder jene so offenen, wie das Aug

eines frohen erwachenden Hirten,

- innen voll Stille und Bienensaug -

denen entzückte Falter entschwirrten ;

alle, die man dem Zweifel entreißt,

grüß ich, die wiedergeöffneten Munde,

die schon wußten was schweigen heißt.

Wissen wirs, Freunde, wissen wirs nicht ?

Beides bildet die zögernde Stunde

in dem menschlichen Angesicht.

Ti e szívből nem múltok el sohasem,

köszöntlek, ókori szarkofágok,

Róma derűs vize változik át, hogy

dalban ömöljön mélyeteken.

S ama nyíltakat is - az ébredező

pásztor szeme íly tág, szemben az éggel,

benn csendje telíti, mézfüve nő -

a felrebbent lepkék gyönyörével;

üdv minden ajaknak! Kételyeink

szűntén újra erősek a szóra,

tudják már, mi a csend s mire int.

Hát mi, barátaim, tudjuk-e mi?

Ha nem - ha igen: ama tétova óra

színt fog előttünk vallani.