Hölderlin, Friedrich: Esti ábránd (Abendphantasie Magyar nyelven)

Vor seiner Hütte ruhig im Schatten sitzt

Der Pflüger, dem Genügsamen raucht sein Herd.

  Gastfreundlich tönt dem Wanderer im

      Friedlichen Dorfe die Abendglocke.

Wohl kehren itzt die Schiffer zum Hafen auch,

In fernen Städten, fröhlich verrauscht des Markts

   Geschäftger Lärm; in stiller Laube

      Glänzt das gesellige Mahl den Freunden.

Wohin denn ich? Es leben die Sterblichen

Von Lohn und Arbeit; wechselnd in Müh' und Ruh

   Ist alles freudig; warum schläft denn

      Nimmer nur mir in der Brust der Stachel?

Am Abendhimmel blühet ein Frühling auf;

Unzählig blühn die Rosen und ruhig scheint

   Die goldne Welt; o dorthin nimmt mich,

      Purpurne Wolken! und möge droben

In Licht und Luft zerrinnen mir Lieb' und Leid! -

Doch, wie verscheucht von töriger Bitte, flieht

   Der Zauber; dunkel wirds und einsam

      Unter dem Himmel, wie immer, bin ich -

Komm du nun, sanfter Schlummer! zu viel begehrt

Das Herz; doch endlich, Jugend! verglühst du ja,

   Du ruhelose, träumerische!

      Friedlich und heiter ist dann das Alter.

Kunyhója árnyán csöndesen üldögél

a pór, a jámbor tűzhelye füstölög,

  s a vándor hallja, hogy szelíden

   hívja a kis falu estharangja.

Pihenni révbe tér a hajós is, és

a városokban, távol, a víg piac

  lármája elcsitul; terítve

   lombok alatt a baráti asztal.

S velem mi lesz? Bér s munka ad életet

az embereknek; fáradozik s pihen

  s így boldog minden; mért nem alszik

   épp csak az én szívem ösztökéje?

Az esti égen fölragyog a tavasz,

rózsák virulnak, és az arany világ

  derengve ring; ó bíbor felhő,

   vígy oda át, hadd omoljon ott fönn

párába, fénybe a szerelem s a kín! —

De, mintegy balga vágyam elől, a szép

  varázs elszáll, s magam vagyok, mint

   mindig, az ég alatt a sötétben.

Hát jöjj el, csöndes álom! A szív sokat

kíván; de végül, ifjukorom, kihűlsz,

  te képzelődő, nyughatatlan,

   s az öregség meghozza a békét.