Kedves volt a május éj,
Ezüst felhők úsztak,
Bájos tavasz, pompa, fény,
Jókedvvel betoppan.
Szunnyad berek és a rét,
Ösvények kihaltak,
Semmi más csak a holdfény
Tekint az utakra.
Halkan csak a szél zenél,
Éleszt lágyan kedvet,
Ring csendes álom mezén
Mind, ki tavaszgyermek.
Titkon patak ballagott,
És virágok álma
Édes illatot hozott,
Rá a csendes tájra.
Postakocsisom nyers volt,
Csattan a korbácsa,
Völgyön, hegyen harsogott
Kürtjével a tájra.
És a négy mozgékony ló,
Patát csattogtatva,
- Tájon át, mi pompázó -
Trappolgat nyugodtan.
Gyors men'tünkben rét s erdő
Épp hogy üdvözölnek;
S falvak, mint álom felhők,
Békésen feltűntek.
Május pompa közepén
Fekszik templomudvar,
Vándor, hogyha odanéz,
Megjegyzi azt nyomban.
Távolabb, hegy karéján,
Látszik most halványan,
Krisztusnak keresztje áll,
Gyászos bánatában.
Sógort érte itt csapás,
Halkul hát, megszeppen,
És paripa is megáll,
Látja a kereszten:
„Most torpanjon ló s kerék,
Jó, ha rám figyeltek:
Itt barátom, a derék,
Fekszik hűvös földben!
Szívből szeretett legény!
Úr, örökös gyászom!
Úgy nem fújta más kürtjét,
Mint az én barátom!
És mindig megállok én,
Itt, hol rét aljában,
Mint barát üdvözletét,
Kedves dalát játszta!”
S kezd a templom udvarán
Víg vándorzenébe,
Mélyben, sírban aludván,
Hallja meg testvére.
Kürtjének éles hangját
Hegyek visszacsengik,
Holt postakocsis talán
Hangját felismeri. –
Átsuhan földek felett,
Láthatatlan szárnyon;
Hangja még fülembe cseng,
S ring e dombos tájon.