Lenau, Nikolaus: Már késő (Zu spät! Magyar nyelven)

Schon hat der Lenz verblüht und ausgesungen;

Die holden Träume, seligen Gefühle

Erstarben in der bangen Sommerschwüle,

Mit der das Tatenleben angedrungen.

»Das Roß gespornt! die Wehre frisch geschwungen!«

So heißt es nun im heißen Kampfgewühle,

Bis mir der Sabbat fächelt seine Kühle,

Wann Müden mich der stille Tod umschlungen. –

Mir wars versagt, in jenen Blütentagen,

O Mädchen meiner Sehnsucht, dich zu finden;

Es suchten dich vergebens meine Klagen! –

Noch taucht mir hier und dort aus Kampfeswogen

Dein Bild herauf, doch muß es wieder schwinden,

Bald hat die Brandung es hinabgezogen.

A tavasz elhalt, nem dalol epedve!

Eltűntek már a kéjes, boldog álmok,

a hőség mindent eltikkasztva átfog,

ami a tettvágyat serkenti kedvre.

„Nos, sarkantyúzd lovad! Fegyvert kezedbe!"

Ez fűt, ha forró harci tűzben állok,

míg majd a hűs Szabbat legyez, s az álnok

Halál ölel át es a sírba vet le.

Nem adatott meg, vágyaim leánya,

virágos korban megtalálni téged;

panaszdalom hívott, de mindhiába.

A harc hullámsodrából olykor élve

felbukkant, ám megint letűnt a képed,

az örvény újra lehúzott a mélybe.