Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Szeferisz, Jorgosz: Vízkereszt, 1937 (Επιφάνια, 1937 Magyar nyelven)

Szeferisz, Jorgosz portréja
Papp Árpád portréja

Vissza a fordító lapjára

Επιφάνια, 1937 (Görög)

Τ’ ανθισμένο πέλαγο και τα βουνά στη χάση του φεγγαριού
η μεγάλη πέτρα κοντά στις αγριοσυκιές και τ’ ασφοδίλια
το σταμνί πού δεν ήθελε να στερέψει στο τέλος της μέρας
και το κλειστό κρεβάτι κοντά στα κυπαρίσσια και τα μαλλιά σου
χρυσά’ τ’ άστρα του Κύκνου κι’ εκείνο τ’ άστρο ό Αλδεβαράν.

Κράτησα τη ζωή μου κράτησα τη ζωή μου ταξιδεύοντας
ανάμεσα στα κίτρινα δέντρα κατά το πλάγιασμα της βροχής
σε σιωπηλές πλαγιές φορτωμένες με τα φύλλα της οξιάς,
καμιά φωτιά στην κορυφή τους· βραδιάζει.
Κράτησα τη ζωή μου˙ στ’ αριστερό σου χέρι μια γραμμή
μια χαρακιά στο γόνατο σου, τάχα να υπάρχουν
στην άμμο του περασμένου καλοκαιριού τάχα
να μένουν εκεί πού φύσηξε ό βοριάς καθώς ακούω
γύρω στην παγωμένη λίμνη την ξένη φωνή.
Τα πρόσωπα πού βλέπω δε ρωτούν μήτε ή γυναίκα
περπατώντας σκυφτή βυζαίνοντας το παιδί της.
Ανεβαίνω τα βουνά· μελανιασμένες λαγκαδιές˙ o χιονισμένος
κάμπος, ως πέρα ό χιονισμένος κάμπος, τίποτε δε ρωτούν
μήτε o καιρός κλειστός σε βουβά ερημοκλήσια μήτε
τα χέρια που απλώνονται για να γυρέψουν, κι’ οι δρόμοι.
Κράτησα τη ζωή μου ψιθυριστά μέσα στην απέραντη σιωπή
δεν ξέρω πια να μιλήσω μήτε να συλλογιστώ· ψίθυροι
σαν την ανάσα του κυπαρισσιού τη νύχτα εκείνη
σαν την ανθρώπινη φωνή της νυχτερινής θάλασσας στα χαλίκια
σαν την ανάμνηση, της φωνής σου λέγοντας «ευτυχία».
Κλείνω τα μάτια γυρεύοντας το μυστικό συναπάντημα των νερών
κάτω απ’ τον πάγο το χαμογέλιο της θάλασσας τα κλειστά πηγάδια
ψηλαφώντας με τις δικές μου φλέβες τις φλέβες εκείνες πού μου ξεφεύγουν
εκεί πού τελειώνουν τα νερολούλουδα κι’ αυτός ό άνθρωπος
πού βηματίζει τυφλός πάνω στο χιόνι της σιωπής.

Κράτησα τη ζωή μου, μαζί του, γυρεύοντας το νερό πού σ’ αγγίζει
στάλες βαρειές πάνω στα πράσινα φύλλα, στο πρόσωπο σου
μέσα στον άδειο κήπο, στάλες στην ακίνητη δεξαμενή
βρίσκοντας έναν κύκνο νεκρό μέσα στα κάτασπρα φτερά του,
δέντρα ζωντανά και τα μάτια σου προσηλωμένα.

Ό δρόμος αυτός δεν τελειώνει δεν έχει αλλαγή, όσο γυρεύεις
να θυμηθείς τα παιδικά σου χρόνια, εκείνους πού έφυγαν εκείνους
πού χάθηκαν μέσα στον ύπνο τους πελαγίσιους τάφους,
όσο ζητάς τα σώματα πού αγάπησες να σκύψουν
κάτω από τα σκληρά κλωνάρια των πλατάνων εκεί
πού στάθηκε μια αχτίδα του ήλιου γυμνωμένη
και σκίρτησε ένας σκύλος και φτεροκόπησε ή καρδιά σου,
ό δρόμος δεν έχει αλλαγή˙ κράτησα τη ζωή μου.
                          Το χιόνι
και το νερό παγωμένο στα πατήματα των αλόγων.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poiein.gr

Vízkereszt, 1937 (Magyar)

A megvirágzott nyílt tenger és a hegyek a holdnyugtában
a nagy kő az arab fügefák és az aszfodéloszok közt
a korsó, mely sehogysem akart kiürülni, múltán a napnak
és az összecsukott ágy a ciprusok mellett, és arany
hajad, a Hattyú csillagai, és az a csillag, az Aldebaran.

Megőriztem az életemet, megtartottam az életemet, bolyongva
a sárga fák között, az eső rézsűi mentén
hallgatag partokon, telisteli levéllel - a fűzfák
némi lánggal a csúcsukon, esteledik.
Megtartottam az életemet, bal tenyeredben egy vonal
egy ránc a térdeden, talán ott vannak még
a múlt nyár homokfövenyében, talán
megmaradnák ott, ahol fújt az északi szél, miközben hallgatom
a befagyott tó körül az idegen szót.
Az arcok, miket látok, nem kérdeznek, sem az asszony,
lépked s közben szoptatgatja porontyát.
Nekivágok a hegyeknek, tintafekete sziklahasadékok,
a havas mező, a szemhatárig a havas mező, semmit se kérdenek
sem a néma kápolnákba zárt idő, sem
a kezek, melyek kinyúlnak keresgélve, és az utak sem:
megtartottam az életemet suttogva a határtalan hallgatásban
nem tudok már beszélni, s gondolkodni sem; suttogások
akár az éjszakai tenger emberi haragja a kavicsokon
akár a hang emléke azt mondta néked: Élj boldogan!
Lehunyom szemem, keresem a vizek titkos találkozását
a jég alatt a tenger nevetése a lezárt kutak
kitapintva ereimmel az ereket, melyek elhagytak engem
ott, ahol véget érnek a vízinövények és ez az ember
aki lépdel, vakon, a csönd haván.

Megőriztem az életemet, ővele együtt, keresve a vizet, mely hozzádig ér
súlyos cseppek a zöld leveleken, az arcodon
az üres kertben, cseppek a mozdulatlan ciszternában
egy halott hattyú, hószínű szárnyai közt
eleven fák, és a te tágra nyílt szemed.

Ez az út véget nem ér, nem változik meg; bármennyire igyekszel
emlékezni a gyermekéveidre, őrájuk, akik elmentek, reájuk
kik belevesztek az álomba, a tengerparti sírokba
bármennyit keresed a testeket, kiket szerettél, amint
meghajoltak a platánok szívós ága alatt
a ferdén nekitámasztott pőre napsugárral
és egy kutya csahitált és összerándult a szíved
Az út nem változott meg, megtartottam az életemet
                  A hó
s a jeges víz a patanyomokban.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaP. Á.

minimap