„Minden elmúlik egyszer", „Most már túl késő"
esetleg „Most már nem halogathatjuk a döntést"
vagy más efféle bizonytalankodások.
Befújt a szél a törött ablakon. Aztán mások is eljöttek.
Esténként, ismerősök. Hallgatag ülték körül az asztalt.
Az járt eszedben akkor este is, megint csak eltelt annyi óra.
- Igaz, hogy minden véget ér, s mikor kimondod
olyan egyszerű s magától értetődő -
sorra vettük újból hajótörött álmainkat
s hogy átéltük már egy másik este ugyanazt a várakozást.
(Barátaink, ti ne ítéljetek meg. Már régen összetéptük a könyveinket.
Betapasztottuk tenyerünkkel a fülünket, ne halljuk a hajók kürtjelét
s a régi fényképekkel gyújtottunk be reggel)
Néha arra gondoltunk: gyakrabban meg kellene nézni a kezünket
magam sem tudom - ezek az ujjak, mindig és minden kicsúszott közülük jóvátehetetlenül
azt mondták, bármihez is érünk, összetörik (El kellene végtére hinnünk).
De hát mivégre váltig visszatérnünk céltalanul, ugyanoda?
Napokra, aztán évekre megfeledkeztünk róla, de végül mégiscsak visszatértünk
Néztük, néztük arcunkat a tükörben, s tudomásul vettük: megváltozott
... Nagyon befúj a szél ezen a törött ablakon (ki döntögette padlóra a székeket elmenőben?)
Végül nem állapodtunk meg, összejöjjünk-e újból avagy sem -
mintha egyaránt belefáradtunk volna ebbe is, abba is. Nem állapodtunk meg semmiben.
(Olyan furcsán összekeveredtek az arcok. De ne törjetek pálcát fölöttünk. Elveszítettük arcunkat. Végérvényesen.)