Gordimer, Nadine: July népe (részlet) (July's People (detail) Magyar nyelven)
July's People (detail) (Angol)You like to have some cup of tea?—
July bent at the doorway and began that day for them as his kind has always done for their kind.
The knock on the door. Seven o’clock. In governors’ residences, commercial hotel rooms, shift bosses’ company bungalows, master bedrooms en suite —the tea-tray in black hands smelling of Lifebuoy soap. The knock on the door,
No door, an aperture in thick mud walls, and the sack that hung over it looped back for air, sometime during the short night. Bam, I’m stifling; her voice raising him from the dead, he staggering up from his exhausted sleep.
No knock; but July, their servant, their host, bringing two pink glass cups of tea and a small tin of condensed milk, jaggedly-opened, specially for them, with a spoon in it.
—No milk for me.—
—Or me, thanks.—
The black man looked over to the three sleeping children bedded-down on seats taken from the vehicle. He smiled confirmation: —They all right.—
—Yes, all right.—As he dipped out under the doorway: —Thank you, July, thank you very much.—
She had slept in round mud huts roofed in thatch like this before. In the Kruger Park, a child of the shift boss and his family on leave, an enamel basin and ewer among their supplies of orange squash and biscuits on the table coming clear as this morning light came. Rondavels adapted by Bam’s ancestors on his Boer side from the huts of the blacks. They were a rusticism true to the continent; before air-conditioning, everyone praised the natural insulation of thatch against heat. Rondavels had concrete floors, thickly shined with red polish, veined with trails of coarse ants; in Botswana with Bam and his guns and hunter’s supply of red wine. This one was the prototype from which all the others had come and to which all returned: below her, beneath the iron bed on whose rusty springs they had spread the vehicle’s tarpaulin, a stamped mud and dung floor, above her, cobwebs stringy with dirt dangling from the rough wattle steeple that supported the frayed grey thatch. Stalks of light poked through. A rim of shady light where the mud walls did not meet the eaves; nests glued there, of a brighter-coloured mud—wasps, or bats. A thick lip of light round the doorway; a bald fowl entered with chicks cheeping, the faintest sound in the world. Its gentleness, ordinariness produced sudden, total disbelief. Maureen and Bam Smales. Bamford Smales, Smales, Caprano & Partners, Architects. Maureen Hetherington from Western Areas Gold Mines. Under 10s Silver Cup for Classical and Mime at the Johannesburg Eisteddfod. She closed her eyes again and the lurching motion of the vehicle swung in her head as the swell of the sea makes the land heave underfoot when the passenger steps ashore after a voyage. She fell asleep as, first sensorily dislocated by the assault of the vehicle’s motion, then broken in and contained by its a-rhythm, she had slept from time to time in the three days and nights hidden on the floor of the vehicle.
People in delirium rise and sink, rise and sink, in and out of lucidity. The swaying, shuddering, thudding, flinging stops, and the furniture of life falls into place. The vehicle was the fever. Chattering metal and raving dance of loose bolts in the smell of the children’s car-sick. She rose from it for gradually longer and longer intervals. At first what fell into place was what was vanished, the past. In the dimness and traced brightness of a tribal hut the equilibrium she regained was that of the room in the shift boss’s house on mine property she had had to herself once her elder sister went to boarding-school. Picking them up one by one, she went over the objects of her collection on the bookshelf, the miniature brass coffeepot and tray, the four bone elephants, one with a broken trunk, the khaki pottery bulldog with the Union Jack painted on his back. A lavender-bag trimmed with velvet forget-me-nots hung from the upright hinge of the adjustable mirror of the dressing-table, cut out against the window whose light was meshed by minute squares of the wire flyscreen, clogged with mine dust and dead gnats. The dented silver stopper of a cut-glass scent bottle was cemented to the glass neck by layers and years of dried Silvo polish. Her school shoes, cleaned by Our Jim (the shift boss’s name was Jim, too, and so her mother talked of her husband as ‘My Jim’ and the house servant as ‘Our Jim’), were outside the door. A rabbit with a brown patch like a birthmark over one eye and ear was waiting in his garden hutch to be fed … As if the vehicle had made a journey so far beyond the norm of a present it divided its passengers from that the master bedroom en suite had been lost, jolted out of chronology as the room where her returning consciousness properly belonged: the room that she had left four days ago.
The shapes of pigs passed the doorway and there were calls in one of the languages she had never understood. Once, she knew—she always knew—her husband was awake although still breathing stertorously as a drunk. She heard herself speak.
—Where is it?—She was seeing, feeling herself contained by the vehicle.
—He said hide it in the bush.—
Another time she heard something between a rustling and a gnawing. —What? What’s that?—
He didn’t answer. He had driven most of the time, for three days and three nights. If no longer asleep, stunned by the need of sleep.
She slowly began to inhabit the hut around her, empty except for the iron bed, the children asleep on the vehicle seats—the other objects of the place belonged to another category: nothing but a stiff rolled-up cowhide, a hoe on a nail, a small pile of rags and part of a broken Primus stove, left against the wall. The hen and chickens were moving there; but the slight sound she heard did not come from them. There would be mice and rats. Flies wandered the air and found the eyes and mouths of her children, probably still smelling of vomit, dirty, sleeping, safe.
|
July népe (részlet) (Magyar)- Parancsolnak csésze teát? July görnyed az ajtónyílásban, új napra ébreszt, ahogy az ő fajtája mindig is szokta ébreszteni őket. Kopogtatás az ajtón. Hét óra. Kormányzósági rezidenciákon, szállodaszobákban, főaknamester üzemi bungalójában, a Baas hálószobájában en suite: friss, szappanillatú fekete kézben tálca, tea. Kopogtatás az ajtón. Itt nincs ajtó, csak nyílás a vastag vályogfalban, a darab zsákvásznat, amely eltakarná, a kurta éjszakában valamikor visszahajtották, mert légszomjuk volt odabent. Bam, én megfulladok! - a férfi mintegy holtából ébredt, tántorogva eszmélt halálos, kimerült álmából a felesége hangjára. Itt nincs kopogtatás. De July - a szolgájuk, a házigazdájuk - két rózsaszínű üvegcsészében teát hoz, kis, fűrészesen-ügyetlenül, csak nekik felnyitott konzervdobozban kondenzált tejet, a tejben kanál. - Nem kérek tejet. - Én sem, köszönöm. A fekete férfi szeme a három alvó gyermeken, ágyuk a kocsiból kiszerelt ülések. Mosolyog, biztatón: - Azok rendben. - Igen, rendben - s míg ő az ajtónyílásban görnyedve kifelé indul: - Köszönöm, July. Nagyon köszönöm. Maureen nem először alszik kerek vályogkunyhóban, zsúpfedél alatt. Aludt már a Krüger-parkban is: a főaknamester leánya, családja, szabadságon. Az asztalon az útravaló, a narancslé, keksz mellett zománcos mosdótál, füles kancsó: olyan tisztán ragyogott, mint ez a reggeli napfény. Bam búr ősei a feketék kunyhói mintájára konstruálták meg a rondavelt: a fekete kontinens ruszticizmusa; mielőtt a légkondicionálás divatba jött, mennyire lelkendezett mindenki, micsoda tökéletes, természetes szigetelést biztosít a zsúpszalma a meleg ellen. A rondaveleknek fényes, vörös mázzal vastagon bekent betonpadlójuk volt, a vékony csíkok a mázban hangyacsapások. Botswanában is aludt vályogkunyhóban Bammel, a vadászpoggyászban Bam puskái, vörös bor. Ez itt a prototípus, innen származik mind a többi, ide tér vissza. Maureen vaságya alatt, amelynek rozsdás sodronyára a kocsi ponyvatetejét terítették, döngölt sár és föld, felette a szürke zsúptetőt tartó durva, csúcsos sövényfonatvázról piszkos, szálas pókhálók csüngnek. Fénynyalábok a kunyhóban, ahol a sárból vert falak nem érintkeznek az eszterhéjjal, a rések megannyi halvány fénycsík. Az eszterhéjhoz világosabb színű sárból fészkek tapadnak: darázsfészkek, denevérek fészke. Széles fénypászma kúszik be az ajtónyíláson. Kopasz tyúk imbolyog be csipogva, csirkéivel, a legszelídebb hang a világon, békés, hétköznapi volta hirtelen meghökkentő valószerűtlenségérzetet támaszt. Maureen és Bam Smales. Bamford Smales, Smales, Caprando és társai építészek. Maureen Hetherington a Nyugati Aranybányákból: ezüstkupa klasszikus balettből és mimetikából a johannesburgi művészeti versenyen. Szeme ismét lehunyva. Megint agyába tolul a kocsi rázása, himbálása, hullámzó tengerről partra szállva érzi így az ember remegni lába alatt a földet. Úgy alszik el, mint útközben, mikor már a kocsi mozgásától kibicsaklott helyérzéke lassan betört a rázkódás aritmiájába, három napon át aludt így, szabálytalan időközökben, a kocsi padlóján kushadva. Delíriumban az ember süllyed, emelkedik, süllyed, emelkedik értés és értetlenség között. Aztán megszűnik a himbálózás, a borzongás, a dübörgés, a lengés, az élet kulisszái helyükre kerülnek. A kocsi volt a láz, csattogó fém, lazuló csavarok őrjöngő tánca, a gyermekek hányásának a szaga. Fokozatosan, egyre hosszabb időközökre emelkedett ki a delíriumból. Először a múlt rendeződött, foglalta el a helyét. Ami eltűnt. A törzsi kunyhó halvány, foltos fényében valamiféle egyensúlyi helyzet alakult ki benne, olyasmi, mint ott, a bányánál, a főaknamester-házban, amikor nővére iskolába került, és ő egyedül maradt otthon. Egyenként vette számba a könyvespolcon álló gyűjteményét: a miniatűr bronz kávésbögrét, a tányért, a négy csontból faragott elefántot (egyiknek letört az agyara), a drapp színű bulldogot, a hátára pingált angol lobogóval. Aztán a bársony nefelejcsekkel díszített levendulás zacskót, amely az öltözködőasztal felett, az állítható tükör kiálló szögén lógott, mögötte az ablakon fém szúnyogháló, amelynek miniatűr négyzeteiben megült a bánya pora és a szúnyogok hullái. A metszett kölnisüveg horpadt ezüstkupakját a tisztítószer évek során rászáradt rétegei tapasztották az üveghez. Iskolai cipői, amelyeket a mi „Jimünk" tisztított, az ajtó előtt álltak. (A főaknamestert is Jimnek hívták, az édesanyja „az én Jimem"-nek hívta a férjét, a háziszolgát pedig „a mi Jimünk"-nek.) A kertben a házinyúl várta az ólban, hogy megetessék, egy szeme felett a fülénél, barna folt, mint egy anyajegy... Mintha a kocsi olyan messzi utat tett volna meg túl mindenféle jelenen, amelyből kiszakította őket, hogy elveszett az úri hálószoba, kilépett az időrendből: a szoba, ahová visszatérő öntudata valójában kapcsolódott, amelyet négy napja elhagytak. Az ajtónyílásban sertések árnya vonult, valaki kiáltott, valamilyen nyelven, amelyet Maureen sohasem értett. Egyszer, emlékszik - az ilyesmire mindig pontosan emlékezett -, a férje felébredt az éjjel, de közben tovább horkolt harsányan, mint egy részeg. Szinte hallotta a saját hangját: - Hol van? Megint ott volt, látta magát, érezte, a kocsiban. - Azt mondta, eldugta a bozótban. Máskor valami zajra, zörgésre vagy rágcsálás hangjára riadt fel. - Mi? Mi az? Bam nem válaszolt. Bam vezetett majdnem végig, három nap, három éjjel. Amikor nem aludt, akkor is kábult volt az álmosságtól. Apránként lakályosabbá tette a kunyhót. Először nem volt benne más, csak egy vaságy, a gyerekek a kocsiüléseken aludtak. A többi tárgy a kunyhóban - nem volt sok - a legkülönbözőbb kategóriákba tartozott: egy tekercs merev, összegöngyölt borjúbőr, egy szögre akasztott kapa, kis rakás rongy, meg egy törött petróleumfőző, amelyet valaki a falnál felejtett. A tyúk meg a csibéi körültipegték, de az a másik, halk zörej nem azoktól jött. Talán egerek meg patkányok. A levegőben legyek kóvályogtak, rászálltak a gyermekek szemére, szájára, a szájukon talán még hányásszag, piszok szaga érződik. De alszanak. Biztonságban.
|