Wilbur, Richard: A nő szépsége (She Magyar nyelven)

What was her beauty in our first estate

When Adam's will was whole, and the least thing

Appeared the gift and creature of his king,

How should we guess? Resemblance had to wait

For separation, and in such a place

She so partook of water, light, and trees

As not to look like any of these.

He woke and gazed into her naked face.

But then she changed, and coming down amid

The flocks of Abel and the fields of Cain,

Clothed in their wish, her Eden graces hid,

A shape of plenty with a mop of grain,

She broke upon the world, in time took on

The look of every labor and its fruits.

Columnar in a robe of pleated lawn

She cupped her patient hand for attributes,

Was radiant captive of the farthest tower

And shed her honor on the fields of war,

Walked in her garden at the evening hour,

Her shadow like a dark ogival door,

Breasted the seas for all the westward ships

And, come to virgin country, changed again --

A moonlike being truest in eclipse

And subject goddess of the dreams of men.

Tree, temple, valley, prow, gazelle, machine,

More named and nameless than the morning star,

Lovely in every shape, in all unseen,

We dare not wish to find you as you are,

Whose apparition, biding time until

Desire decay and bring the latter age,

Shall flourish in the ruins of our will

And deck the broken stones like saxifrage.

A nő szépsége miből állhatott,

Míg Ádám szűz volt, s bármit birtokolt,

Királya műve s ajándék volt? —

Ki tudná? Várták a hasonlatok

Az elkülönülést; a víz, a fény,

A fa a nőben még úgy volt jelen,

Hogy nem hasonlított egyikre sem.

Nézte Ádám, mily csupasz-arcú lény.

De más lett később, hogy leköltözött

Ábelhez és Káin mezőire:

Szűz bája tűnt, vágyukba öltözött

– Termete bőség, hajfürtje kepe -,

Így tört a világra, felöltve mind

A munkákat és gyümölcseiket,

A mezsgyék fű-ruhás bálványaként

Tulajdonságokat kéregetett,

S volt messzi vágyak sugárfényű foglya,

Kegye a csaták dicső bére volt,

Kertjében járt, ha jött az alkonyóra,

Árnyéka mint csúcsíves kapubolt,

Nyugatnak ő vitt-vont minden hajót,

S szűz honba jutva más lett újra csak:

Hold-fényű lény, leghűbb, ha elfogyott,

Meghódolt istennő, álom-alak.

Templom, fa, völgy, őz, hajó-orra, gép,

Mint hajnalcsillag: névtelen nevek;

Soha egybe-nem-állt sok résznyi szép:

Nem merjük látni igaz lényedet,

De jelenléted – az idők ura,

Míg nem hal meg a vágy s a föld vele –

Bár nőne szándékunk romjaira,

Kövét mint kőtörőfű födve be.