Atyám, nem magamat adom, —
Nem vagyok semmi sem;
Adom e nagyra nőtt szivet,
Viselni nincs erőm.
Egy szívet táplálgattam én,
S az enyém lett nagyobb,
Furcsa, súlyosb mióta nincs.
Rajtad is kifogott?
Megváltó! Nem abajgatok
Senkit — téged igen.
Ki elfelejtett, én vagyok —
Emlékezel-e? Nem?
Nem mennék én oly messzire —
Hogyha e kis teher —
E nagyra nőtt Szívecske itt
Melyet nem bírtam el —
A Szív mit hordtam Keblemen —
Hogy enyém lett nagyobb —
Súlyosb nem voln’ mióta nincs.
Rajtad is kifogott?
E. D., mint látható, két verset írt erre a témára: arra, hogy őemilysége szerelmes volt valakibe (hogy hímnemű volt-e az illető vagy nőnemű, az engem nem érdekel, az csak az indiszkrét és fafejű divatmajmolókat érdekli), annak az illetőnek a szívét táplálgatta (ered.: babusgatta, kényeztette), mégis az ő, Emily, szíve lett „túlsúlyos”, olyannyira, hogy azt már nincs is (fizikai?...) ereje magával cipelni... ezért átadja ezt a túlsúlyos, túlterhelt szívet az Atyaúristennek, a második változatban a Megváltónak azaz Jézusnak, hogy cipeljék inkább ők... Ezen nedvesre hahotáztam magam, és valószínűleg E. D. is, aki, úgy látszik, képes gyötrődni és ugyanakkor röhögni helyesebben kuncogni is saját magán. Az óriási vérző szív mutogatása tömény giccs — volna, ha Emily nem szemtelenkedne egyúttal az Atyaistennel sőt még a Fiúistennel is, annak ellenére, hogy láthatólag nagyon szereti mindkettőt, még ha fölöttébb kritikusan is, és tele van szent istenfélelemmel... (Hogy hol láthatott ilyen giccses szívmutogató képeket Amerikábana a kálvinista Emily, azt nem tudom, de úgy látszik, hogy látott. Végtére is voltak és vannak Amerikában katolikus templomok is.)