Dickinson, Emily: (A napnyugtát pohárban add,) ((Bring me the sunset in a cup,) Magyar nyelven)
|
(Bring me the sunset in a cup,) (Angol)Bring me the sunset in a cup, Write me how many notes there be Also, who laid the Rainbow's piers, Who built this little Alban House
|
(A napnyugtát pohárban add,) (Magyar)A napnyugtát pohárban add, Írd meg hány hangjegy írja át Szivárványgátat ki emel, Honnan van ez az Alban House Másfelől azonban a vers által feltett kérdések nagy része egyáltalán nem vonatkozik „a dolgok lényegére”, hanem inkább a gyerekkönyvek hasonló aranyosan butuska találós kérdéseire hasonlítanak, majdnem olyanok, mint „Hány hét az örökkévalóság?" vagy „Mi az: Éjjel-nappal mindig forog, mégse szédül el?" (válasz: a Föld)... Az első két kérdés még bizarrsága ellenére is komolynak látszik: olyan fenséges jelenséget, mint a napnyugta meg a napkelte, nem lehet lemérni, emberi világunk pohárnagyságú fogalmai közé szorítani. De már miért kellene megszámolni a harmatot? az nem visz közelebb a lét titkának megértéséhez, az eget (ered. az ég széltét-hosszát) szövő (?) takács pedig már a gyerekkönyvbe való, különösen az a kérdés, hogy mikor alszik ő, annak ellenére, hogy Istenről van szó (a válasz: „Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője", 121. zsoltár), az utazgató teknőcről nem is beszélve. A szellemnek nem érdemes azért kiugornia a testéből, hogy válaszokat kapjon ilyen viccesen abszurd kérdésekre; hát talán éppen azt sugallja ezzel E.D. a maga groteszk módján, hogy még kérdezni sem tudunk, legfeljebb csak butaságokat... Ebben van valami, de azért filozófusok, vallásalapítók és más bölcsek tettek fel már emezeknél jobb és komolyabb kérdéseket is. Talán azt is mondja itt E.D., hogy: Fütyülök a bölcsességeitekre, én harminc éves koromban is merek gyerek lenni, mindent elfogulatlanul és gúzsbanemkötött fantáziával szemlélni — igaz, hogy sokkal okosabb én sem leszek ettől... Kagylópénzek: voltak korok és helyek, ahol és amikor fonalra felfűzött kagyló volt a fizetőeszköz. Itt „az éj kagylópénzei” = nyilván a csillagok. „Ki számolja az éj kagylópénzeit” azaz a csillagokat? A válasz roppant egyszerű: Isten számolja őket, a 147. zsoltár szerint: „Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek”; a héber eredetiben ez úgy is érthető, hogy „Megszámolja a csillagokat”. Lehet, hogy mellékesen megint Istennel (de minimum a Bibliával) szemtelenkedi ki magát Emily Dickinson, úgy ábrázolja, mint valami Zsugori uramat, aki aggodalmasan számolja a pénzét, nem hiányzik-e valami... Szenzációs... feltéve, hogy jól értettem. De ha nem jól értettem, akkor is. (V.ö.: „Az Isten is kinőtt cipőket talpal” — József Attila...)
|