Dickinson, Emily: (Álomnál halkabb az amit) ((There's something quieter than sleep) Magyar nyelven)

There's something quieter than sleep
Within this inner room!
It wears a sprig upon its breast —
And will not tell its name.

Some touch it, and some kiss it —
Some chafe its idle hand —
It has a simple gravity
I do not understand!

I would not weep if I were they —
How rude in one to sob!
Might scare the quiet fairy
Back to her native wood!

While simple-hearted neighbors
Chat of the "Early dead" —
We — prone to periphrasis
Remark that Birds have fled!
   
  
(1858)

       
Álomnál halkabb az amit
E belső szoba rejt!
Ágat visel a mellkasán
S nem mondja meg nevét.

Ki érintget, ki csókol —
Tétlen kezet kezel —
Oly egyszerű s komoly,
Eszem nem éri fel!

Nem sírnék, nem, helyükben én —
De durva ki szepeg!
Vinne a fába néma tündért
Ahol az született!

Locsog sok szimpla szomszéd
„De korai halál” —
Szerintünk (körülírunk!)
Elszállt mind a Madár!

   
   
        
„Amit”: nyilván halott van kiterítve egy belső szobában, és a szomszédok siratják; a vers az „it” névmással utal rá (= az, tárgy), nem pedig „he”-vel (= hímnemű személy), vagy „she”-vel (nőnemű személy), mintha csak valami tárgy volna. Igazság szerint tényleg az, de Emily Dickinson alighanem inkább azért beszél róla úgy, mint dologról nem pedig mint személyről, mert úgy gondolja, hogy az ember amúgy is a természet része, mint pl. egy fa, de legalábbis a halála után az. Hogy miért visel ágat a mellkasán, azt nem tudom, feltehetőleg épp az előbb mondottak matt, de az is lehet, hogy volt olyasfajta szokás arrafelé és annakidején, hogy faágacskát tettek a halott mellére. Ha nem volt, akkor költőnk fantáziál. — Szerinte nincs miért sírni, mert az ember, ha meghal, csak visszaintegrálódik az anyagi természet kebelébe. (Máskor egyáltalán nem így szokott beszélni. Meg kell mondanom, hogy a következetlenségeiért is szeretem ezt a költőt, pedig egyébként dühbe szoktam gurulni minden teljesen jelentéktelen következetlenségen.)

Érdekes, hogy ez a szuperokos nő nem érti, miért viselkednek úgy az egyszerű szuperbuta emberek, ahogyan évszázadok óta megszokták, miért siratják a halottat... Szerintem ez egyáltalán nem butaság, de az én véleményem nem számít.

Nem tudom, ki az a néma (ered.: nyugodt, feltehetőleg: ’nem hisztériázik, nem zokog, nincs felajzva’) tündér. Lehet, hogy ez az elhúnytnak valamiféle védőszelleme, de lehet, hogy maga az elhúnyt, aki, minthogy meghalt, visszaváltozott a természetben született tündérré, és ahelyett, hogy bőgnének, inkább vissza kellene szállítaniuk ezt a tündért a fába (= a természetbe), amely annak a szülőhazája. De hát ha tényleg ezt jelenti ez, akkor nyitott kapukat dönget Emily, hiszen végül maguktól is be fogják tenni azt a halottat egy FAkoporsóba...

Könnyen meglehet, hogy Emily Dickinsonnak nincs szüksége Efraim Israel ironizálásaira, gúnyolódik ő saját magán is eleget. „Szerintünk (körülírunk!)”, ered.: „Mi (= mi, szuperokos entellektuelek? mi költők?), akik hajlamosak vagyunk nem nevezni nevükön a dolgokat, hanem csak nyakatekert módon utalni rájuk), azt mondjuk, hogy „Nem történt semmi szomorú dolog, csak elszállt a "fáról" (hm...) mind a madár (mert elszáradt a fa, amiben nincs semmi szomorú, hiszen ez a dolgok rendje).” Szeretném látni Emily Dickinsont, amint ilyen sztoikusan viselkedik, ha meghalt valakije... Én bizony összeomlottam mint annak a rendje, amikor 85 éves nagyanyám fogta magát és meghalt. De nem értek egyet saját magammal, mert szerintem „Dichtung” (Költészet) „und Wahrheit” (és Valóság; Goethe) az nem ugyanaz. (Bár Goethe állítólag azt mondta, amikor meghalt a fia: Sohasem gondoltam, hogy halhatatlan, vagy valami hasonlót. És ez nem költészet volt, hanem valóság...)