Láng az Arca Színe,
Láng a Főkötő,
Láng a Szoknya rajta,
De nem szólhat ő.
Jobb a Százszorszép ha
Nyári domb alatt
Elhull észrevétlen
Könny-ér tudja csak —
Arcát csak a hajnal
A kedves lesi.
Csak a számtalan láb
S ki ott megveti.
Ami lángol (lángolva, nagyszabású fénytünemény keretében múlik el), az alighanem a nőként megszemélyesített lemenő nap, vagy az elmúló nyárutó, vagy amit csak odaképzelhetünk. A százszorszép, Emily Dickinson leggyakrabban említett virága, kvázi emblémája, ezzel szemben szerényen, feltűnés nélkül illan el, csak a könnyező csermely meg a holnapi napkelte veszi észre, hogy hiányzik, meg az a sok láb (!), amely majd megáll azon a helyen. (Ha magyar nótában vagy slágerben dalolnának így a százszorszépet hiányoló lábakról, azt mondanánk, hogy hű micsoda giccses érzelgősség, de itt ezt nem mondhatjuk, hanem csak azt, hogy hű de bizarr...)
(A vers 1859 körül keletkezett)