Dickinson, Emily: (Össze Véletlenül futunk,) ((Meeting by Accident,) Magyar nyelven)

Meeting by Accident,
We hovered by design —
As often as a Century
An error so divine
Is ratified by Destiny,
But Destiny is old
And economical of Bliss
As Midas is of Gold —
   
   
(1882)

Össze Véletlenül futunk,
Lebegtünk mi egy terv szerint — 
Évszázadonként egy-egy tévedést
Amely ilyen isteni, szent
A Sors ratifikálni sose rest.
De a Sors túl öreg szabály
S az Üdvvel, Boldogsággal spórolós
Mint Arannyal Midász király —

   
   
Midász király: a görög mitológia szerint azt kérte az istenektől, hogy amihez hozzáér, az változzék arannyá. A legismertebb irodalmi feldolgozásokban emiatt éhen halt, mert az étele is arannyá változott, nem tudott enni. Lehet, hogy a mítosz azt szimblizálja, hogy a jóból is megárt a sok. — Nem értem, mit akar itt ezzel a költő: miért lett volna spórolós Midász király, hiszen éppenséggel túl sok aranya volt, és megcsömörlött tőle sőt belehalt. A megoldás talán az, hogy Emily Dickinson mindig az ellenkezőjét mondja a sztereotípiának, annak, amit vártunk... Az összetalálkozások — mint a házasságok — nem az égben köttetnek, mint mondani szokták, hanem véletlenszerűek; de a két félnek a találkozást megelőző bolyongása, ide-oda„lebegése”, az bezzeg „terv” szerint történt... Ilyen isteni tévedést, mint ez a találkozás, a Sors utólag ratifikál. Csakhogy a sors spórolós, szűkmarkúan méri az üdvöt, a boldogságot, és az ilyen fantasztikus, isteni, véletlen összetalálkozás sem fenékig tejfel. Talán csak nem azt mondja E.D., hogy a Sors éppen azáltal „spórolós”, hogy elhalmozza kegyeltjeit a boldogsággal, és a végén az már túl sok... Eszembe jut erről, hogy mikor őseim a pusztában lázadoztak, hogy únják már azt az örökös mennyei mannát és húst akarnak, akkor Isten büntetésből azt adta nekik, amit kértek: húst; madarakat küldött, és a végén az orrukon fordult ki az a hús...

De ha jól belegondolunk, az a két első sor mégsem annyira sokkírozóan abszurd, sőt.

A tudósok hajlamosak azt állítani (bár ma már egyre kevésbé), hogy a véletlen nem létezik, minden szigorú, megrendíthetlen törvények szerint történik. De gondoljunk bele: a Föld a gravitáció (látszólag?) szigorú Newton-, Kepler- stb. törvényei szerint mozog az űrben. Egy meteor, mondjuk a Tunguz-meteor, ugyancsak a gravitáció szigorú törvényei szerint mozgott az űrben. Végül 1908-ban találkoztak, a meteor becsapódott Szibériában. Mindkettő a törvények szerint haladt. De az, hogy egy bizonyos időpillanatban a térnek ugyanazon a pontján voltak, az nem volt törvényszerű, az a véletlen. Hasonlóképpen, ha két ember véletlenül találkozik, mindkettő bizonyos okokból van ugyanakkor ugyanazon a helyen, nem csak úgy véletlenül. Egyik sem véletlenül van ott: ezt is meg azt is bizonyos okok és célok vezették oda. De a két ok- és célhalmaznak semmi közük egymáshoz, találkozásuk egyáltalán nem volt szükségszerű és tervszerű, hacsak nem Isten igazította el így a dolgukat, de erre semmi bizonyíték. Mindegyikük ide-odakóborlása „terv szerint” történt, de összetalálkozásuk véletlen, sőt a fenti vers szerint éppenséggel „tévedés” volt, noha „isteni” tévedés... Mindazonáltal, E.D. szerint, a sors utólag „ratifikálja”, törvényesíti, sorsszerűvé és visszavonhatatlanná teszi összetalálkozásukat, minthogy az magától is visszavonhatatlan... Ha valóban ez volt E.D. fejében, akkor az szokatlan, látszólag paradoxális, de valójában nagyon is logikus, kérlelhetetlenül, kegyetlenül logikus gondolat.