Dickinson, Emily: (Hogy csorog ó Hegyen az Alkony) ((How the old Mountains drip with Sunset) Magyar nyelven)

How the old Mountains drip with Sunset
How the Hemlocks burn —
How the Dun Brake is draped in Cinder
By the Wizard Sun —

How the old Steeples hand the Scarlet
Till the Ball is full —
Have I the lip of the Flamingo
That I dare to tell?

Then, how the Fire ebbs like Billows —
Touching all the Grass
With a departing — Sapphire — feature —
As a Duchess passed —

How a small Dusk crawls on the Village
Till the Houses blot
And the odd Flambeau, no men carry
Glimmer on the Street —

How it is Night — in Nest and Kennel —
And where was the Wood —
Just a Dome of Abyss is Bowing
Into Solitude —

These are the Visions flitted Guido —
Titian — never told —
Domenichino dropped his pencil —
Paralyzed, with Gold —
   
   
(1861 körül)

Hogy csorog ó Hegyen az Alkony
Bürköt lángja lep —
Hogy fed a Halvány Hamvba Sáfrányt
Bűvészünk a Nap —

Sok ó Toronytól kapja Színét
S lesz Skarlát Korong —
Flamingószínű tán az ajkam
Hogy mer?... Rajt' mereng?

Hogy ül a Tűz el mint a Hullám
S még Füvet locsol
Mint a Zafír elillanása —
Hercegnő megy el —

Hogy fut a Falun nyúlt Homálya
Folt folt mind mi Ház
Senki kezében furcsa Fáklya,
Vaksi Utca néz —

Micsoda Éj Fészekben, Ólban —
Hová lett Fa? hány? —
Csak egy kongó Kupola Tátong
Lakója: Magány —

Ilyenek Guido Víziói —
Tizian — hallgatag —
Domenichino abbahagyta —
Aranyba ragadt —
     
   
   
Az utolsó strófa nem nagyon érthető, bár előtte se minden. Például: már miért kapná a nap a színét a tornyoktól? Mindenki tudja, hogy ez éppen fordítva van. De lehet ez a benyomásunk. Lehet, hogy ha húsz-harminc évvel később írta volna Emily Dickinson ezt a verset, akkor nem régi festőket emlegetett volna benne, hanem „vad”, excentrikus impresszionista festőket, bár régi festményeken is megfigyelhetők ilyen sejtelmes szín- és fényfelelgetések, csak nem olyan feltűnőek, titokzatosabbak. (Az ugyancsak elképesztő Turnert is emlegethette volna, de aligha ismerhette szegény.)

Guido: talán Guido Reni, Domenichino sokkal sikeresebb kortársa. Domenichino kénytelen volt nevetséges honoráriumokért festeni, talán ezért ’ragadt aranyba’ (ered.: „eldobta az ecsetet, mert megbénította az arany”). Nem értem, mi köze van ennek a színek és fények festéséhez; azt lehetne gondolni, hogy Domenichino festményein túlteng a középkori szentképeken örökösen jelenvaló, de a XVII. században már évszázadok óta elavult aranyözön, de szó sincs semmi ilyesmiről Domenichino festményein. Úgy látszik, az „arany” mégis csak inkább Domenichino anyagi sikertelenségére céloz — de hát az még kevésbé tartozik ide.

Hogy azt akarja sugallni, hogy ő még sokkal kevesebb aranyat kap azokat a régi festői víziókat messze túlszárnyaló vízióiért, azt nem hiszem.

Talán csak azt akarja sugallni Emily Dickinson, hogy az, ahogyan ő látja a naplementét, az vízió, mint a festők víziói. Csak hogy az ő víziói sokkal inkább emlékeztetnek jóval őutána élt modern festők vízióira, mint régi festők képeire.

Az is furcsa, hogy éppen a színorgiáiról híres Tiziant (Tizianot) említi a vers végén, pedig ott már vak sötét van, meghaltak a színek, „minden tehén fekete”... De végül is a lényeg nem a művészettörténet, hanem a „vízió” fogalma, az itt a kulcsszó, bár művészettörténet nélkül is világos volna, hogy a vers vízió, a naplemente fantáziaszerű kivetítése.

(Igazuk volt a fafejűeknek: Emily Dickinson tényleg dilettáns költő — de zseniális dilettáns, minden profi költőnél, minden poeta doctusnál eredetibb. Gyakran groteszk, márpedig a groteszkséget nagyon is szeretjük manapság — csakhogy ő groteszknek sem „fórsriftos", nem profigroteszk, nem divatgroteszk...)