Dickinson, Emily: (Semmi sem vehet el) ((No Other can reduce) Magyar nyelven)

No Other can reduce
Our mortal Consequence
Like the remembering it be nought
A Period from hence
But Contemplation for
Contemporaneous Nought
Our Single Competition
Jehovah's Estimate.
   
   
(1865 körül)

Semmi sem vehet el
Halandó fontosságunkból
Többet mint az hogy utána nemünk
Kevesebb a semminél
Sőt mint az a Gondolat
Hogy már most sem vezet sehova
A Versenyszellemünk
Így véli Jehova.



A vers első verziójában — két évvel a fenti előtt keletkezett — volt még egy második versszak is, és abban az állt, hogy „semmi sem magasztalja fel inkább halandó fontosságunkat, mint az abba vetett hit, hogy még egyszer fogunk élni (feltámadunk)”. A későbbi verzióból ez kimaradt...

Jehova: a keresztény világ hajdani tévhite szerint Isten héber neve. (Valójában két héber Istennév egyesítése: az egyiknek a mássalhangzói a másiknak magánhangzóival leírva, egyszerűen csak azért, nehogy véletlenül ki találjuk ejteni valódi hangzásában, mert „Isten nevét hiába szádra ne vedd”, de mi zsidók sohasem mondtuk azt, hogy „Jehova”, más szót mondunk helyette. Ezt csak afféle ismeretterjesztési célból mondom, Emily Dickinsont aligha érdekelte volna mindez.)

De akkor miért írja mégis ezt a szót a „God” (Isten) szó helyett? Alighanem azt gondolta 1863-ban, hogy az Ószövetség tév(?)hite szerint nincs feltámadás, mivel alig tesz róla említést. Nos, a Biblia utáni rabbinikus szövegek nagyon is hangsúlyozzák a feltámadást, a vallásos zsidó a fő imában minden nap háromszor áldja Istent, „aki feltámasztja (azaz fel fogja támasztani) a halottakat". (Annyit azért meg kell mondani, hogy a feltámadás témájának a zsidó gondolatvilágban valóban távolról, megközelítőleg sincs olyan mindent felülmúló, központi theológiai jelentősége, mint a kereszténységben.) Úgy látszik, E. D. ezt nem tudta, azt hitte, hogy a „Jehova” szerint nincs feltámadás... De hát úgy látszik, hogy 1865-ben már ő sem volt annyira biztos abban a feltámadásban... a szkepszist mindenesetre Istenre fogta, bár ezúttal csak a zsidók Istenére. Hogy mit gondolt Jézus feltámadásáról és általában a feltámadásról, az itt nem derül ki, de erősen meggondolandó, hogy eszébe sem jut megemlíteni... Jó volna tudni, vajon az első verzió második, optimista strófájában említette-e Jézust és az Újszövetséget, de ezt sajnos nem sikerült kiderítenem. 

(Mindez nem okvetlenül mutat bármifajta zsidóelleneségre: a protestáns egyházak számára nagyon is fontos az Ószövetség, még ha egészen más szemmel olvassák is azt, mint a zsidók, és szorgalmasan olvastatják a híveikkel. Nem is jellemző Amerikára az antiszemitizmus (csak újabban az amerikai — vallásellenes — baloldalra), az ottani vallásos keresztényekre sem, legyenek azok akár protestánsok, akár katolikusok. E. Dickinson kemény kálvinista nevelést kapott.)

„Ez a Börtön mi lágy" kezdetű, hasonló témájú, 1875 körül keletkezett versében (l. ott) nincs szó se Jehováról, se Jézusról.

Az utolsó három sor is alighanem az Ószövetségre, az Ószövetségbeli „Prédikátor könyvére” céloz: „Hiúságok hiúsága” vagy „Hívságok hívsága”, minden hívság. Emily Dickinsonnak igazából a saját vallásával gyűlik meg a baja, még ha a Jehovát emlegeti is, feltehetőleg irónikus szándékkal.
.