Dickinson, Emily: (Jók — az Álmok — járni, az jobb,) ((Dreams — are well — but Waking's better,) Magyar nyelven)
|
(Dreams — are well — but Waking's better,) (Angol)Dreams — are well — but Waking's better, Sweeter — the Surmising Robins —
|
(Jók — az Álmok — járni, az jobb,) (Magyar)Jók — az Álmok — járni, az jobb, Szebb — a Vörösbegy s a Sejtés — „Ez a meglehetősen elképesztő vers sötétséget állít szembe pirkadással, ébrenlétet álmodással, életet halállal, mennyet pokollal. Azért mondom, hogy a vers „elképesztő”, mert Dickinson nyelvtana elképesztően homályos. Szavak vannak kihagyva nemtörődöm lezserséggel, és olykor nem világos számomra, melyik fő- vagy mellékmondat melyik fő- vagy mellékmondathoz tartozik. Az első sor még böcsületes közérthetőséggel kezdődik, de aztán a vers lassanként a második versszak kétértelműségei és titokzatai felé siklik lefele. Csábító az a gondolat, hogy ha betoldhatók volnának a hiányzó szavak, ha helyrepofozható volna a vers nyelvtana, akkor tökéletesen érthető volna. De le merném fogadni, hogy Dickinson azt akarta, hogy legyen az a vers inkább szuggesztív, ne pedig deskriptív [magyarán: szájbarágó]. Első strófa: Jó dolog is az, álmodni, de még jobb felébredni — feltéve, hogy reggel ébredünk fel. Mert ha éjfélkor ébredünk fel, akkor jobb lett volna inkább álmodni arról a híres hajnalhasadásról. Ezek után azt gyanítom, hogy az ilyen álmok kellemesebbek volnának, mint egy „Szilárd Halmazállapotú [= valódi, „kézzelfogható”] Hajnal”, amely semmiféle nappalhoz nem vezet. Az az álombeli kellem jobb volna, mint az álmodó, „Sejtő [v. feltételező, ti. a hajnal jöttét feltételező] Vörösbegyek”, amelyek felébrednek és dalukkal vidítják/boldogítják a fákat. Mi a manó az a „Szilárd Halmazállapotú [a fordításban: tömör] Hajnal”? A „hajnal” új és mennyei vagy örök életet sugall; ellentéte, az „Éjfél”, a kín feketéjét, a halált vagy a poklot sugallja. Annál a hajnalról való álmodás valóban kellemesebb volna. Ennek fényében maga az Éjfél az a „Tömör Hajnal”: a halál sötétje, feketéje. Az éjfél feketeségében való járkálás (...) az örök éjszakába való besétálást vetíti előnkbe. Ebből következő iszony ágaskodik a vers utolsó sorában: arra int, hogy ezt a fekete hajnalt nem fogja követni semmiféle nappal.”
|